Waking Life

2023\07\24

CineHeroes

Már egy ideje nem számolom, hány alkalommal volt az egyetem befejezése óta, hogy majdnem megkaptam egy állást a film businessben. Az, hogy végül is közel 4 hónappal ezelőtt a Cineworldben kötöttem ki, nem várt fordulat volt.

Eredetileg egy egészen másik álláslehetőségen volt a fókuszom (amitől Cannes-ba való visszatérésemet reméltem), a moziba csak 'B' tervként jelentkeztem. Emlékszem, hogy miután az állásinterjút követően ott helyszínen föl is vettek, egy ideig bele se mertem élni magam, mert arra számítottam, hogy akármelyik pillanatban közölnöm kellhet velük, hogy végül is egy másik állást fogadtam el. (Ironikus módon, végül is felajánlották azt is, de nem olyan kondíciókkal, amit el tudtam volta fogadni, pedig az interjú miatt kihagytam a betanulós napom a Cineworld-ben.)

Így hát végül is elkezdtem dolgozni a moziban, ahol privát induction day-t kaptam, öltözőszekrényt (amire volt aki fél éve várt már) és fair bánásmódot managerektől és team memberektől egyaránt. Első igazi, hivatalos munkaviszonyom itt Angliában azt hiszem, a lehető legbarátibb körülmények között indult, és intenzíven emlékszem arra, hogy a kezdeti napokban madarat lehetett volna velem fogatni a hálától és az újdonság élményétől.

Persze azóta ez sokat csiszolódott, aki valaha dolgozott customer service-ben, tudja, hogy kevés dolog van ennél embertpróbálóbb. Amellett azonban, hogy rengeteg alázatot tanulok, sokat gondolkodom azon, mi a célja annak, hogy itt dolgozom, és a konstans jelentkezéseim ellenére miért nem sikerült továbbbra sem egy rendes, full-time állást találnom a film and TV business-ben.

Hasonlóan kicsit, ahogy a szerzetesek a buddhista templomokban, afféle szolgálatként fogom fel a mindennapi, repetitív, és véget nem érő teendőket, amivel a mozit, mint entitást fenntartjuk, ami emberek ezreinek ad örömet és adott esetben életet megváltoztató élményt. Végül is, a karrierfejlődésem során is arra törekszem, hogy olyan pozícióba kerüljek, ahol tudok dönteni arról, milyen történetek érjék el az embereket, mert tudom, hogy az Isten megáldott egy olyan látással, ami felismeri az értéket ami mások életét jobbá és gazdagabbá teszi. Szóval úgy fogom fel, hogy egy másik aspektusból, de a jelenlegi tapasztalatom is ezt szolgálja. A megadatott hatalmat, majd amikor eljön az ideje, a lehető legjobban és legbölcsebben fogom használni.

Mert most, életem ezen, átmeneti szakaszában tényleg a frontvonalból látom azt, miért jönnek az emberek moziba és milyen történetek hatnak rájuk a legerősebben. Mindezt tehetem egy remek csapatban, ahol érzem a tiszteletet és megbecsülést, és azt, hogy a legtöbbjükre számíthatok. Megismertem néhány igazán értékes embert, és függetlenül attól, hogy megmarad e bármelyikükkel a kapcsolatom, miután elvállalok egy új állást, szeretettel fogok gondolni rájuk, és mindig értékelni fogom a kemény munkát, amit végeznek. A munkát, amiből most kiveszem a részem én is, ameddig Isten úgy tartja, hogy itt van szükség rám.

2023\06\19

Transition

Emlékszem, hogy amikor a 2023-as évtervezésemet csináltam, szinte félve mertem leírni, hogy idén is szeretnék visszajutni a Cannes-i Filmfesztiválra.

Hát, végül is, összejött, az utolsó pillanatban, amikor már nem számítottam rá, hogy mégis mehetek. Szinte hihetetlen volt, ahogy két ex-osztálytársammal (mindketten el tudtak helyezkedni szerencsére) ott álltunk este a tengerparton, újra itt, Cannes-ban.

Tavaly még nem sejtettük, hogy milyen út vár ránk és hogy sikerült egyáltalán valaha visszatérni. A legtöbbünknek nem sikerült, ezért is dupla annyira értékelem azt, hogy újra itt lehettem, egy újabb gyakorlaton egy fantasztikus cégnél akik rengeteg lehetőséget adtak arra hogy megmutassam mennyire értékes munkatárs vagyok. Beülhettem meetingekre (többek között Pauline Chalamet-val, Tim nővérével), szerveztem meglepetés birthday party-t és Producer's Night-ot, olvastam forgatókönyveket, láttam számokat, szóval rengeteget tanulhattam. Ez a sales agent internship nagyon más volt, mint a tavalyi élményem acquisitions intern-ként, de nem kevésbé hasznos és élvezetes (és idén végre láttam filmet a Cinema de Plage-on).

Ami meg különösképpen fontos, hogy tovább építettem a kapcsolati hálómat olyan emberekkel, akik kiemelkedően jók abban, amit csinálnak, és számíthatok rájuk, ha lehetőség adódna egy jó állást megcsípni az industry-ban.

Emellett pedig most lesz egy negyed éve, hogy elkezdtem dolgozni a Cineworld-ben, és nem győzök eleget hálát adni azért, mennyire jó a csapat és mennyire fair velem mindenki. Nagyon megkönnyíti a mindennapi munkát.

Szóval addig is amíg betörök a film industry-ba, szerzem a mozis tapasztalatot és figyelem a mozilátogatók preferenciáit. Jobb helyen most nem is lehetnék, szép átvezetés lesz ez a film business-be.

2022\12\01

Keep on keeping on

Lassan három hónapja már, hogy munkát keresek a film industry-ban, és jóval nehezebb, mint gondoltam. Így, hogy az internship nem valósult meg, kevés tapasztalattal rendelkezem a területen és ez hátrány, amit azzal igyekszem ellensúlyozni, hogy rengeteg helyre jelentkezem. Türelem és kitartás játéka ez, mégis, megvan az a szépsége, hogy széles a horizont, és megannyi lehetőség áll előttem. És még a következő lehetőség sem az út vége, ki tudja megmondani, merre terel a felsőbb akarat, milyen tapasztalattal kell még gazdagodjak. Tisztán látom a célt, hogy merre akarok haladni, de az odáig vezető út nem biztos, hogy egyenes.

Most egyszerre olyan, mintha gyorsan és lassan telne az idő. Sok nap nagyon hasonló, de van amikor nagyon mélyre visz, és az idő kitágul.

Bizakodás és bizonytalanság váltogatja egymást, kapaszkodók és szabadesés, lelkesedés és letörtség, majd újra tovább, ahogy a türelmes halász kimegy mindennap a tengerre és teszi a dolgát. 

Az ilyen átmeneti időszakoknak mindig megvan a többet vissza nem térő varázsa, az így is, úgy is lehet, de tudom, hogy jobb lesz, mint ami volt, akkor is, ha nehezebb. Mert elkezdeni valamit szinte nulláról mindig a legnehezebb, amíg elég felhajtóerő keletkezik ahhoz, hogy az egész elindulhasson. 

Mindig lesz, aki le akar beszélni, aki türelmetlen, aki nyomaszt, de ezek ellen immunisnak kell lenni és csendben tenni tovább ami az adott cél eléréséhez szükséges. Senki sem ismeri/érti jobban a saját útját, mint önmaga. A többi ember általában önmagából indul ki vagy spekulál. Aki ért, az rendületlenül támogat. És mindig belőlük lesz a kevesebb.

Just keep on keeping on.

2022\09\09

Stepping into the unknown

Több szempontból is úgy érzem, egy új világ kapujában állok. 

4 éve jöttünk ki Angliába, hogy elkezdjünk egy új életet és diplomát szerezzünk. Akkor még nem sejtettem, hogy az új élet idővel a régi szinte teljes lemorzsolódásával jár. A közvetlen rokonaimon kívül - de leginkább édesanyámon kívül - mindenkivel megszűnt a kapcsolatom. Az ottani barátainkkal régóta nincs jó közös élményünk, alig, vagy egyáltalán nem beszélünk. Valahogy az egész magyarországi életünk már nagyon távolinak tűnik, mint ahogy az is, hogy valaha visszaköltözzünk. 

Jövőre ilyenkor már annyi ideje fogunk itt élni, mint amennyit éltünk otthon. Nekem meglesz a második brit diplomám, a feleségemnek meg az első. Itt kint kellett a nulláról, egy másik kultúrában, másik nyelven kapcsolatokat kialakítani, esetlegesen barátságok alapjait lerakni. Hosszú még az út, és legtöbbször csak egymásra számíthatunk.  Hálás vagyok azokért, akik itt vannak velem, és a legjobbakat kívánom azoknak, akik egy ideig életem részei voltak. Ahogy a Before Midnight című filmben elhangzik:

“Like a sunrise or sunset,
anything so ephemeral. Just like
our life - we appear and we disappear
and we are so important to some,
but, we are just passing through.”

Hálás vagyok ezért a nyárért, így is, hogy szinte végig a disszertációs projektemen dolgoztam. A sok forgatás Londonban és Brightonban, relaxálás a parkokban, olvasás a napsütötte kertben... meg úgy egyáltalán minden a kertben, ami nagy áldása annak, hogy ezúttal házba és nem apartmanba költöztünk. Harborne fantasztikus, izolált, de mégis van élet, minden sétatávra van... ideálisabb környezetet nem is találhattam volna ennek a szellemi marathon lefutásának ami június óta (szinte egyből a Cannes-i filmfesztivál után) tartott.

Most pedig mi vár rám, így, hogy túl vagyok a disszertációm leadásán, és elkészült a dokumentumfilmem? Nem tudom. Egyelőre nincs hír a gyakorlatról, ami ősszel indult volna, és kérdéses, hogy az Egyetem mit tervez e helyett, amíg a mesterdiplomámat készhez kapom. Lévén, hogy Magyarországhoz már munka szinten sem köt semmi, itt kint kell belépnem a munka világába, és a saját erőmből feltörnöm, mint ahogyan ez alatt az egyetemi 4 év alatt hajtottam előre, akadályokat akadályra véve. Csak most már kvázi 'élesben', nagyobb tétekkel, de fontos, hogy könnyedséggel is.

Bármi történjék is, az élet mindig megy tovább. Bárhogy is alakuljon, bármilyen munkát is találjak, totálisan rajtam múlik, merre jutok... Egy új világ kapuján lépek be, teli új lehetőségekkel, új emberekkel.

2022\05\30

Triangle of Happiness

A 75., számomra azonban az első Festival de Cannes spirituális jelentőséggel bír. A felismerésem úgy fogalmaztam meg, hogy 'my religion is Cinema; my Mecca is Cannes; and my churches are the movie theaters'. 

Soha ezelőtt még nem éreztem azt, hogy ennyire ott a helyem valahol, elememben vagyok, és folyamatosan azt csinálhatom, amit élvezek. Cannes-ban nem az a helyzet, hogy van a mindennapi élet, ami közben néha belefér egy filmezés, hanem folyamatosan filmeket nézek, ami közötti szünetbe csak nagyon limitált, hogy mi az, ami a külvilágból bejöhet. A hangsúly a folyamatos moziélményen van. Azt is felfedeztem, hogy számomra a filmek külön entitással bíró lények, amelyek megszólítanak, beszélnek hozzám. Egy hullámvasútszerű utazáson vezetnek végig, megpendítve minden húrt érzelmeim skáláján. Napi 5 film megnézése után a valóságérzékelésem is átalakul, és a saját életem is filmszerűvé válik, amelynek főszereplője én vagyok. 

Mindezt pedig áthatja a mozi közös ünnepe, és annak az újra és újra feltörő öröme, ahogy megosztjuk egymással élményünket, mit váltottak ki belőlünk a látottak, milyen gondolatok indultak el bennünk. Sok rövid riportot kellett írnom, amit aztán elküldtem és átbeszéltem a főnökömmel, Dena-val (akinek kiderült, hogy gyerekkori barátja is magyar volt). Az egész munkafolyamat nagyon laza volt, filmeket néztünk és beszélgettünk róluk, illetve néhány meetingen is részt vehettem sales agent-ekkel, akik pitch-elték nekünk a filmjeiket. Mondhatni ez álmaim munkája, magabiztosan látom a célt magam előtt, a bizonyosság fáklyája pedig megvilágítja számomra az utat és körbevesz fényével. Már látom materializálódni a gyermekkor vízióimat az utazásokról a nagyvilágban, mert egy olyan hivatást választottam, amivel valóra válthatom az álmaim. Tisztán látom, mi okoz örömet, mi tölt fel, és merre kell menjek. Hiszek abban, hogy a szerencsés csillagom továbbra is kitart és az Isten és/vagy az Univerzum segít és vezet engem.

Érzem, hogy egy metamorfózison mentem keresztül, és látom, mekkora potenciál áll előttem. Annak ellenére, hogy nincs átmenetileg munkám, biztonságban érzem magam, hogy rendben lesz minden, mert az utamon vagyok, és követem a vízióm. A World Cinema olyan ajtókat nyitott ki előttem, amit azt érzem, másoknak is meg kell, hogy mutassak. Mert fontos, hogy ezek a nagyszerű filmek minél több emberhez eljuthassak, és elmondhassák történetüket távoli országokból, világokból, új horizontokat nyitva bennünk.

2022\04\18

End of a cycle, and a beginning of a new one

Ma két hete, hogy megszűnt a több, mint 7 évig tartó munkaviszonyom.
 
Sajnos méltatlanul ért véget. Az időzítés sem a legjobb. Mégis, felszabadultan állok egy régi ciklus végén és egy új kezdetén. Azt érzem, hosszú ideje először tényleg csak rajtam áll, mihez kezdek az időmmel, és hogyan alakítom a jövőmet. Van-e bizonytalanság? Van. Bármennyire hektikusan is, de stabil jövedelmem volt az elmúlt 7 évben, de ez sokszor masszív energiámat és időmet lefoglalta. Ez most mind felszabadult. Persze, még tart az iskola, vizsgaidőszakom van, készülök Cannes-i filmfesztiválra, aztán megyek a nyáron gyakorlatra, de ezek mellett is azt érzem, hogy van terem. Elgondolkodtatott az, hogy ha évekig ilyen effektíven tudtam csinálni valamit, amiért nem lelkesedek, mire vagyok képes azzal kapcsolatban, amiért meg igen? 
 
Persze tapasztaltam már, hogy az iskola kihozza belőlem a legjobbat, de olyan még sosem volt, hogy csak azzal foglalkozhassak, ami tényleg érdekel.
Emellett költözünk is, itthagyjuk a lombos, madárcsicsergéses Edgbaston-t, de egyben az izolációt is, amivel a lakás elhelyezkedése járt. Beköltözünk egy fenntarthatóbb lakásba a belvárosban, ami várhatóan jóval mozgalmasabb és eseményekkel dúsabb időszakot is fog jelenteni - ami felé egy ideje már érezzük a vágyat. Jó volt körbejárni, felfedezni az új környéket, hasonló módon 'udvaroltunk' ennek a környéknek is, mielőtt ideköltöztünk. Persze akkor még nagyon mások voltak a körülmények. Most már eljött váltásnak az ideje, ezen a téren is. Azért hiányozni fognak a naplementék az ablakból. Emlékszem, volt egy nyár, amikor csak azokat fotóztuk, és csodáltuk a különböző színárnyalatait.
 
Bárhogy is, biztos vagyok abban, hogy bármi is jön, az jobb lesz, mint ami volt. Készen állok a befogadására. Nem gondoltam, hogy pont így és pont most jön el, de hálás vagyok, hogy megtörtént. Azt érzem, hogy Isten kezében vagyok a Sorsom pedig az én kezemben.
Valahol azt olvastam, hogy a valódi szabadság nem az, amikor bármit megtehetsz, hanem az, amikor tudod, hogy mit kell tenned és azt örömmel is teszed.

2022\01\24

Legnagyobb kincsem: Az Időm

33 èves lettem most januárban. Eredetileg itt kint Angliában, Wales-től nem messze akartam megünnepelni, egybekötve a diplomaosztómmal, de mivel ez utóbbit az utolsó pillanatban elhalasztották, végül is mi ugrottunk haza egy rövid 4 napra.

A legjobb édesanyámat volt jó látni 16 hónap után (a kedvenc citromos sütimet sütötte!). Valahogy ez az idő és a távolság ráébresztett arra, mennyire hiányzik és hogy nagyon szeretem őt. Sokkal több időt fogok vele tölteni mostantól minden látogatásunkkor.

Barátok közül ezúttal csak szűkebb kör vett körül, de talán jobb is volt így, több figyelmem jutott mindenkire. Gondoltam a 33 különlegessége okán lesz valami vallásos jelenés is, aminek szemtanúja leszek, de végül is erre nem került sor. Viszont jókat beszélgettünk és rengeteget nevettünk.

A többi nap nem volt teljesen feszültségmentes, de egyszerűen szólva Magyarországon van egy "kellemetlen tapasztalatok checklist", amin minden látogatáskor át kell menni, különben nem lesz teljes az élmény. 

Megmondom őszintén, most előszőr éreztem azt, hogy tényleg jó Birminghamben leszállni a repülőről. Otthon érzés. Nem tudnék már Magyarországon élni, de azért egy Üröm-Birmingham privát járat jó lenne, vagy teleportálás képessége.

Túl sok idő azonban nem maradt kipihenni az utazást, mert az utazást követő héten pénteken már prezentálnunk kellett Paul Green producernek, és le kellett adnom egy hosszú riportot is a munkafolyamatról és kutatásunk eredményéről.

Ezzel le is zárult az első félév a Mesterszakon, ami finoman szólva is gyorsan elrepült. Aminek viszont örülök, hogy végre csatlakoztam az osztálytársaimhoz, hogy ezt még aznap este megünnepeljük. Őszintén szólva az Undergraduate szakon elég magának való osztálytársaim voltak (hiába no, írók...), és az első évet eltekintve amikor Sayimmal, az indiai barátommal mentünk ide-oda, nem igazán volt social life-om. Persze a Covid pandémia is közrejátszik ebben, de egyre kevesebbet mozdultam ki itthonról, és ezzel csak ezen az estén szembesültem igazán.

Kiderült ugyanis, hogy nagyon jó fej osztálytársaim vannak, akik igazán szerethetőek, egytől egyig. Nyitottság szempontjából pedig teljesen az ellenkezői a korábbi osztálytársaimnak. Sokkal inkább extrovertáltabb mindegyikük, nagyon vicces esténk volt (Jake egy igazi magician volt azzal a polaroid fényképezőgéppel), úgy éreztem többükhöz sikerült közelebb kerülnöm (még rajzelemzés is volt, úgy tűnik ezen mindenkinek át kellett mennie). A 'Take me home, country roads'-ot énekelni pedig feledhetetlen volt valami teljesen noname Digbeth-i pubban. Akkor már csak hárman maradtunk. Szerencsére annak ellenére, hogy nem iszom, valami csodával határos módon jól bírom az alkoholt, és meggyőződtem róla, hogy mindenki épségben hazakerül, aki nálam kevésbé.

Kicsit ma el is szomorodtam, hogy már csak egy szemeszterünk lesz közösen, épp, hogy kezdünk összekovácsolódni, aztán pedig szét is széledünk internship-re a harmadik félévben. Közben örülök, hogy az egyetem végül is megadta ezt a student social life-ot, és van még idő, amivel viszont lehet élni, és tovább mélyíteni ezeket az emberi kapcsolatokat, akkor is, ha csak 'átutazók' vagyunk egymás életében.    

Ráeszmélések időszaka most ez, látom, hogy az idő limitált, viszont amennyi megadatik, azt felhasználhatom arra, hogy változtassak és több időt töltsek azokkal akiket szeretek és akik közel kerülnek hozzám.

2021\08\22

Harmadik éve Angliában

2018-ban, augusztus 20-át követően jöttünk ki. Előző nap még a tűzijátékot néztük a búcsúesténken a tetőről (miután három év után megtudtuk, hogy fel lehet oda menni), másnap reggel már a birminghami reptéren szürcsöltük a kávénkat, Renivel és Istvánnal Skype-olva, akik tanácsokkal láttak el, mivel már éltek itt kint ők is.

Nem mondanám, hogy megszerettük a várost. Van egy ilyen mondásunk, hogy ahol két hét után nem érzed otthon magad, ott később sem fogod. Bejött. Persze van, aki azt mondja, autóval élhetőbb lenne... de én szeretek sétálni, arra vannak a lábaim. Szeretem a nagy tereket, gyalog elérhető parkokat, az igényes építészetet és városrendezést...

Birmingham egyikben sem jeleskedik. Lehet, hogy 600 park van a városban, de azok annyira elszórva és sokszor csak autóval megközelíthetőek, hogy ember legyen a talpán, aki ebből maroknyit is bejárt. Birmingham egy egyetemváros, itt tanulni lehet, meg persze dolgozni, sok a munkalehetőség, London után talán itt a legtöbb. 

Szóval három év, két lakás, egy diploma eddig a mérlegen. Kár, hogy ebből a három egyetemi évemből az utolsó másfélre azért rányomta a Covid a bélyegét. Persze jó így, ahogy volt, de azért örülök, hogy idén Szeptembertől kezdhetem a Mesterszakot, már egy sokkal normálisabb felállásban pandémia-ügyileg. Kicsit újra átélem majd az iskolakezdés izgalmát, mint ami 3 éve is megvolt, amikor először jártunk az egyetem környékén még az tanévkezdés előtt, vagy amikor először mutatták be a tanári kart, és első alkalommal ültünk be az órákra. Sosem felejtem el, ahogy Andy, a screenwriting tanárom először szólalt meg a hátam mögött magyarul, ahogy épp a származásomról beszéltem, miszerint magyar vagyok:

- Nahát, tényleg?

Andyvel később nagyon jóban lettünk (mint kiderült, Debrecenben élt néhány évig), sokszor maradtam ott órák után, hogy beszélgessek kicsit vele, segítettem neki a Screenwriters Forumon, pub-ban is voltunk, ő pedig szépen végigkísérte a három éves fejlődésemet, miképp sajátítom el a műfajt - nem az anyanyelvemen.  Abban is biztos vagyok, hogy amennyire ideje engedi, a karrieremet is végig fogja kísérni. 

Ott van még persze Xavier, a leglelkesebb akadémikus professzor, akivel valaha találkoztam, aki egyszer még az egyik rémálmát is elmesélte. Hálás vagyok neki, mert mindig gondoskodott róla, hogy kapjak lehetőségeket, ha az egy filmről való beszámoló volt az órán, akkor úgy, ha interjúk készítése a Cine-Excess filmfesztiválon, akkor úgy, de még egy dokumentumfilm vágási munkálataiba is bevont, már az első év végén.

Szóval jó lesz még ez a plusz 1 év, vagyis inkább 18 hónap, mire a placement-tel együtt a mesterszakon is lediplomázom. Aztán zsa! De hova is?

Bármennyire is megszerettem Amszterdamot vagy épp Tenerifét, ahova többször is eljutottunk ittlétünk alatt, egyelőre ezek holiday location-ök maradnak, a béke szigetei az élet forgatagában. Az állampolgárság megszerzése miatt muszáj legalább 5 évet itt élnünk, az Egyesült Királyságban. Szóval ha választani kellene, inkább délnek mennénk, ahol több a napsütés és a meleg, és nem utolsó sorban végre a tengerparton élhetnénk... ami azért valljuk meg, sokkal viselhetőbb akkor is, ha tré az idő, ami itt... hát, hogy is mondjam, túlzás nélkül az év 90%-a. Legalábbis errefele, Birminghamben, Anglia közepén mindenképp.

London egyelőre még nem játszik, de ott van Brighton, Bristol vagy Liverpool (szempont a tengerpart közelsége!), ha épp moccannánk... amit jövőre akár lehetségesnek érzek. Angliát látni kell, és Birmingham képe csalóka; nem tudnám őszintén azt mondani, hogy láttam ezt az országot, ha másik városban nem próbálnánk ki, milyen élni (és most nem csak rövidebb holiday célú látogatásokról beszélek). Kell egy hely, ahol jobban otthon érezzük magunkat, és nem kell hozzá repülőre ülni és elhagyni az országot.

Az egyetemen kívül több mindenért hálás vagyok ám. Valahogy az angol nyelv újra felfedeztette velem gyermek-, és fiatalabb kori önmagam rajongásának tárgyait, pl. elmondhatatlanul nagyszerű érzés a könyveket, amiket magyarul olvastam, most angolul megismerni, a filmeket folyton angolul nézni, vagy épp csak beszélgetni valamiről amit én magyarul ismertem meg, aki itt nőtt fel az pedig angolul, vagy egy teljesen másik nyelven, hiszen nagyon multikulti a város. Legjobb példa erre, amikor egy arab és egy román haveroddal activityzel egy asztalnál, és mindegyikünk máshogy mondja Malackát a Micimackóból.

Mostanában azt is nagyon élvezem, hogy kedvenc íróimat, alkotóimat követem social medián, hogy megismerjem a gondolataikat, meglássam a hús-vér embereket. Ezt persze megtehettem volna Magyarországon is, de otthon pl. az életben nem töltöttem volna le a Twittert, hiszen senki nem használta, csak a Facebookot. Itt FB-ot senki nem használ, de Twitteren fönt van a fél világ... és ahogy a hírek olvasása is egy idő után egyértelműen angolul történt, úgy minden mást is elsősorban angolul keresek, kutatok fel, ami által sokkal nagyobb rálátásra is tettem szert, mint pl. amikor zömében magyarul böngésztem a neten. Kicsit olyan, mint egy buborékból kiszakadni.

Illetve van még egy dolog, amiért rajongok, és az nemes egyszerűséggel... a levegő. Nagyon tiszta, imádom, kiváltképp eső után... és minden ami zöld, az nagyon zöld. Ha lenne elég napsütés, ez az ország maga lenne a ... de hagyjuk is, az van, ami van, valószínűleg tökéletes hely amúgy sem létezik a földön. Amire választottuk - tanulni - Birmingham tökéletesen megfelel. Szerencsére hosszú még az élet, sok minden belefér. Addig is, üdv Középföldéről.

2021\08\08

Lediplomáztam

Lediplomáztam. 

Igen, egy 3 évvel ezelőtt megfogalmazódott álom beteljesedett, és ugyan a rendhagyó graduation ceremony csak jövő januárban lesz, mégiscsak most érkezett el a pillanat, amikor az utam új fejezetet vesz. Ahogy István mondta, "Egy életszakasz vége és egy másik kezdete. Látszólag. Egyazon út mindkettő."

Augusztus van, és a hirtelen zuhogni kezdett esőt nézem bentről, a napfelkelte megnézését követően az ablakunkból. Hozzáteszem, ehhez hasonló kilátásunk még egyik lakásunkban sem volt. Lassan kezdem elhinni, hogy Angliában élünk. Sőt, még itt is fogunk, meglehet évekig még. Elkezdek egy Mesterszakot Szeptembertől Darryllel, a félig brit, félig skót jóbarátommal. Amiért azonban első körben kijöttem, az beteljesedett, megírtam az első feature film forgatókönyvemet és First Class-os diplomával végeztem. Szinte még mindig alig hiszem el... 

Most nyáron sajnos nem fogunk tudni hazautazni ezt megünnepelni. Hiányzik a család és a barátok, de érzem, hogy jó helyen vagyok. Amióta kijöttünk, kicsit olyan, mintha újraindult volna az életem. A nyelv és a kultúra új távlatokat nyitott meg, de sok mindent újra felfedeztem, ami magyarul, Magyarországon is fontos volt számomra. Talán itt az ideje kicsit belelazulni az ittlétbe. Tervezni, felfedezni. Lassan, de biztosan felkészülni a következő kihívásokra és lehetőségekre. Mi mindent tartogathat számunkra még ez a ország?

2021\04\24

Tavaszi pillanatkép a teraszról

Megihletett a naplementében ez a két kiürült kávéspohár a székem mellett az erkélyen. Jókedvű, első tavaszi jóidős beszélgetéseket fog idézni, amikor visszagondolok rá.

Egyike ez azoknak a pillanatokban, amikor itt a nagy tanév-végi disszertációírós, vizsgázós hajrában egy kicsit meg tud állni a folyamatos gondolkodási kényszer, és levegőhöz kap a szürkeállományunk. Meg talán az őrülten rohanó idő is lelassul kicsit. Jó ilyenkor mélyen belenézni a társunk szemébe, és újra felismerni egymást.

Így bő egy év távlatából, amióta a Covid kirobbant, megszoktuk az itthoni létet. Kialakultak a napi rutinok, és a vizsgaidőpontok közeledte egyre kevesebb lehetőséget hagy bármi másra a tanuláson kívül. Nem panaszkodásképpen mondom - tudom, hogy még hiányozni fog az ilyen fokú elmélyültség valamiben, és vágyni fogom majd újra. 

Bő egy hónap, és lefutottam ezt a szellemi marathont, első nagyjátékfilm forgatókönyvem megírását. Addig még verejtékkel teli az út, mégsem cserélném el semmiért. Szeretem azt, amit csinálok. Olyan, mint a festés; minden nap gazdagodik a kép új ecsetvonásokkal.

Hogy ezután mi jön majd? Több lehetőség is van, de hamarosan vége egy szakasznak, ami az egyik legintenzívebb, lenyűgözőbb és kihívásokkal telibb éveim közé tartozik. Köszönöm, hogy eddig vezetett az Isten, és bízom abban, vezetni fog ezután is.

2020\09\20

Nyárvégi gondolatok

Időnként ráeszmélek, mennyire másképp, tucatnyi új receptorral nézem a filmeket amióta filmes egyetemre járok (sokat újra fogok még nézni!) Mennyi mindent köszönhetek az iskolának már most is!

Holnap kezdődik a harmadik, egyben utolsó tanévem a BA-n.

Emlékszem, több, mint két évvel ezelőtt mennyire misztikusnak hangzott még ez: Angliában tanulni egy egyetemen.

Milyen kis tétovàk voltunk két éve ugyanekkor, készülve az induló tanévre! (“Interesting fact: I’m married...”)

Sokszor éreztem azt, hogy óceánon evezünk, és nincs meg az a védőháló, mint otthon... de az iskola, az első élmények, benyomások, a felfedezés öröme mindig elfeledtette, vagy épp enyhítette a nehézségeket, kihívásokat.

Végül csak lettek barátaink is. Néha jönnek-mennek, néhol még kell a jégtörés, de kitartunk.

Mi ketten itt vagyunk egymásnak, közösen osztozunk jón és rosszon egyarànt.

Valahogy itt kint máshogy telik az idő. Az iskola mindent felgyorsít. A szeptember és május közötti időszak nagyon intenzív.

A járvány persze sok mindent megváltoztatott. Hiányozni fognak a szűk, tantermi vetítések, vagy amikor ott maradtam téblábolva òra után, hogy a földszintig tartó úton kicsit beszélgethessek a kedvenc tanárommal. Az egyetemi légkör nagyon sokat jelent nekem. Szerettem bent maradni egészen késõ estig, ha épp elõ kellett készítenem a The Hive-ot a Screenwriters Forumra. Sokszor reggeltõl estig bent voltam az iskolában, egyre jobban kiismerve minden zegét, zugát.

Holnaptól minden kicsit más lesz. Azt hiszem, egy kicsit nehezen engedtem most el ezt a nyarat, de talán azért, mert a Covid-19 olyan sok idõt elvett belõle. Intenzívebb, mozgalmasabb, kihívásokkal teli idõszak következik, még akkor is, ha azért sok lesz az online óra, és limitáltabb a tartózkodási idõ az egyetemen. 

Azt kívánom, hogy élvezzétek még az indiánnyár melegebb napjait! Szerencsére azért itt kint, Angliában is vannak ilyenek. :) 

2020\06\28

Indra hálója

A befektetés szóról sok embernek pénz, üzleti lehetõség jut eszébe. Amire azonban ritkábban asszociálunk, annak semmi köze anyagi, vagy szellemi javakhoz. Az emberi kapcsolatainkba való befektetésre célzok. Ami valljuk be, sokkal fontosabb, mint bármi más... mégis hajlamosak vagyunk kevesebb jelentõséget tulajdonítani neki, rosszabb esetben elhanyagolni.

Úgy gondolom, hogy idõt és energiát fektetni kapcsolatainkba esszenciális fontosságú ahhoz, hogy boldog életet éljünk. Egymásnak, egymásért vagyunk, és ha minden borul is az életünkben, ha van kihez fordulni, az valódi kincset ér. A "végén" úgyis minden anyagi dolog jelentõségét veszti, de az nem mindegy, kik állnak mellettünk, és milyen szívvel.

Könnyű lehet alábecsülni ezt, fõleg akkor, ha ilyen vagy olyan okból, de sok ember vesz körül a mindennapokban. Miért is gondolkodnánk ennek fontosságán, hiszen annyira "kézenfekvõvé" tud válni, hogy ott van nekünk a másik. 

Ami nem mindegy, az az, hogy ki marad meg. Az emberi kapcsolatok ugyanis viharosak, és csak az a hajó éli túl a tengert, aminek erõs a szerkezete. Ahogy az élet dobja a keményebbnél keményebb helyzeteket, szűkül azoknak a köre, akikre igazán számíthatunk.

A szeretet az alap, de önmagában nem elég. Szerethetjük mi a kertünket, de ha nem megyünk ki rendszeresen gondozni, pusztulásnak indul. Az adok-kapok elengedhetetlen. Még a legönzetlenebbnek hitt emberi kapcsolatainkban is vannak rejtett elvárások.

Persze ez nem meglepõ. A sejtjeink is folyamatosan információt, anyagot, energiát adnak át egymásnak - semmi sem működik kölcsönhatás nélkül. Azt pedig tudjuk, hogy az elizolálódott sejtek semmi jót nem okoznak a szervezetnek.

Ahogy a sejtjeink, mi is össze vagyunk kötve egymással energetikailag. Ápolni, gondozni ezeket a kapcsolódásokat az egyik legnagyszerűbb dolog, amit tehetünk magunkért, és másokért. 

2020\01\16

Egy születésnap margójára

31 èves lettem. Emlèkszem, mèg 29 voltam, amikor kiköltöztünk Angliàba. Először szálltunk le azon a kicsi reptéren, óvatosan szürcsölgetve kávénkat a borongós brit nyárban. Renit és Istvánt hívtuk, akik újabb tippeket adtak a “kinti” èlethez. Fèlve tettük meg első lépéseinket ebben az épülő metropoliszban, keresve a helyet, ami befogad majd minket.

Ami akkor “kinti” èlet volt, most már benti lett. Lassan másfél éve élünk itt, es belekerültünk az itteni èlet folyamàba. Megszerettük a levegő illatát.

Új időszámítás kezdődött itt. Fresh start. Valahol pedig a felnőtt életünk egy új szakasza.

Előző, 30. évem magas amplitúdókat hozott: veszteségeket, vészterhes időket és küzdelmet, de ugyanúgy szerelmet, szeretet, sikert és értékes új kapcsolatokat is.

Most még érzem, hogy a tartalékaim visszatöltésén vagyok, de hamarosan felbukkannak az új évtized lehetőségei és kihívásai.

Készen állok-e? Nem tudom. De ha visszagondolok, hol voltam 10 éve, akkor azért némi megnyugtatást ad, hogy abba az időszakban a legnagyobbnak gondolt traumákon és legnehezebbnek vélt időszakokon is átjutottam valahogy. Rázós volt? Igen. Próbára tett? Elégszer. Lenyűgözött? Számtalanszor.

Egyszer azt mondta nekem egy dj barátom, hogy az élet nagyon sokat tud adni, de csak akkor, ha ugyanannyit bele is teszel...

Ha valamit megtanultam, hát az, hogy minden amit elérünk, az tényleg csak rajtunk múlik, és ha kitartóak vagyunk az egész világ összefog, hogy a segítségünkre legyen.

2019\10\16

Belülről megújulni

Külső hatás következtében - például ha belép valaki az életünkbe, vagy történik velünk valami váratlan esemény - gyakorta kényszerülünk arra, hogy változtassunk az életünkön, másképp csináljuk, ahogyan eddig.

Mi van azonban akkor, ha a változás szükségessége belülről érkezik? Ha nincs semmilyen külső esemény, ami ezt indukálná? Az élet halad, amerre halad, mi azonban égető szükségét érezzük annak, hogy újra friss szemmel tudjunk nézni életünkre. Párkapcsolatunkra, hivatásunkra, de még a szenvedélyünkre is. Újra könnyedséggel, lazán tudjuk venni a különböző területek adta kihvásokat. Ha ezeken a területen régebb óta nincs változás, akkor mégis bennünk mi az, ami változik, ami miatt a kezdeti friss látásmódunk "kormos" lesz? Miért rakódnak rá rétegek?
Megszokás, kiszámíthatóság, kimondatlan dolgok, prekoncepciók, előítéletek. Ha ezektől már elég kormos lesz a lencse, akkor joggal ébred fel bennünk a vágy arra, hogy ezt "letisztítsuk". Megújítsuk a látásmódunkat, ami pedig megváltoztatja a hozzállásunkat és a tetteinket is. 

Úgy gondolom, ez a fajta tisztítás esszenciális abban, hogy valami, vagy valaki mellett hosszabb távon tudjuk elkötelezni magunkat. A belelazulás, könnyeddség, frissesség, ahogy a kezdetek kezdetén volt. Ez nem egyszerű - sőt, úgy gondolom, ez sokkal nehezebb, mint kapaszkodót keresni, és külső hatások eredményeként csavarni életünk menetén. A munka része ott kezdődik, hogy számba vesszük, mi az, ami rárakódott, és megvizsgáljuk, hogy miért rakódott rá? A letisztítás folyamata valójában egybeesik azzal, hogy figyelünk rá és teszünk azért, hogy mostantól másképp legyen, aminek lennie kell. Megkeresni azt, hogy mi az, ami eredetileg örömet okozott? Hogyan tudunk újra arra fókuszálni, és nem adni teret a félelemnek, kétségnek, frusztrációnak?

Ez egy kihívásokkal teli, de izgalmas út, ami sok régi újrafelfedezésével jár. A kulcs a mindennapokban történő alkalmazásában van, ehhez pedig inspirációt és kitartást kívánok mindenkinek!

2019\08\11

where the trees begin

Elérkezett hát a nagy nap.

Délelőtt 11-re beálított Dean, a költöztető, családostul - feleség (she's my beatiful wife), és két gyönyörű félvér gyerek ("and my naughty kids"), egy kisfiú és egy kislány. Mi eddigre jól szervezetten egymásra pakoltuk és leragasztottuk a dobozokat ("your place is very well organized"). A gyerekek nagy lelkesedéssel kapkodták fel a könnyebb cipelendőket, és a családi manufaktúra akcióba lendült.

A helyiségeket kevesebb, mint egy óra alatt kiürítették, és a "Man and a Van" feliratú furgon már úton is volt Edgbaston felé, "ahol a fák kezdődnek".
Mi taxival kicsit előbb értünk az új placchoz, és újfent elégedetten konstatáltuk, mennyire gyönyörű, békés és zöldövezeti helyet sikerült találnunk itt St Augustine kedves kis templomához közel, nagyjából két utcára onnan, ahol Tolkien fiatal éveit töltötte.

Ahogy beléptük az illatosított előtérbe, Dean már csörgött, hogy kicsit elkeveredtek. Útba igazítottam őket, és fél perc múlva az ismerős furgon leparkolt a háztömb elé. Szombat ide vagy oda, a gyerekek töretlen lelkesedéssel keresték a lehetőséget arra, hogy részesei legyenek a családi vállalkozásnak, és munka ott folytatódott, ahol abbamaradt.

Föl-le járt a megrakodott lift. Én lent maradtam pakolni, és ekkor lettem először figyelmes egy hangra, amely leginkább Pavarotti tenorjára emlékeztetett, és a liftből áradt. Ez azonban nem valamiféle beépített hangszóró volt, amely a lift mozgására lépett életbe, hanem Dean torkából tört elő a rejtett operaénekes, teljes terjedelmével. Nem tudni, mi hozta ki belőle ezt a számomra eddig ismeretlen képességét, de áriázott mindenhol... a folyosón, az előtérben, az ablakok kinyitása után még az erkélyen is, kitárva karját - ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
A ház előtt egy ott lakó néni meg is állította, hogy szerinte ilyen hanggal operában kellene énekelnie. Rövid szóváltás után a néni kezében már ott volt egy névjegykártya, hiszen lenyűgöző tenor ide, vagy oda, de a biznisznek folynia kell!
Végül az összes csomag felhordásra került, és eljött a búcsúzás ideje. A feleségem jutalmul a gyerekeknek két Knopperst és 5-5 fontot nyújtott át - ahogy Ő mondta, aki szombaton is dolgozik, annak elismerés jár. A kislány örömében a nyakába ugrott, a kisfiú meglepődött, Dean pedig tréfásan megjegyezte, hogy így legalább nekik már nem kell zsebpénzt adniuk.

Mi pedig az élménydús, de fárasztó délelőtt után egy ebéddel jutalmaztuk meg magunkat egy közeli perzsa étteremben (hiába, a kelet az mindenhol megtalál minket - vagy fordítva?), majd egy igazán jót pihentünk otthon az új ágyon. Azért a szombat mégiscsak a feltöltődésről kell szóljon!
Persze nem tudtuk megállni, hogy szeretett, új lakásunkat ne rendezzük és csinosítsuk ameddig csak erőnkből futja még aznapra, de minden tevékenységünket a nyugalom és elégedettség hatotta át.

Este pedig, amikor tényleg nem bírtunk tovább már semmit sem pakolni, rendezni, díszíteni, akkor elindultunk otthonról, és egészen véletlenül kilyukadtunk az egyik legjobb kézműves hamburgerezőbe, ahol eddig valaha jártam. A rádióból a kedvenc zenéink szóltak és a pultos srác szuperjófej volt. Azt hiszem, minden összefogott azért, hogy azt érezzük, új otthonra találtunk.

2019\05\12

now is the time we unfold

"Mindannyian gyerekek vagyunk, csak időközben megöregszünk kicsit." - talán így tudnám lefordítani ezt a mondatot, amit a héten hallottam. 
Elgondolkoztatott, mert kapcsolódik ahhoz a felismerésemhez, miszerint "senki sem tudja a tutit". Reinkarnáció ide vagy oda, mindannyiunknak szembe kell nézni ugyanazokkal a nehézségekkel. Mindannyiunkat próbára tesz az élet, és sokszor kell, hogy szembesüljünk olyan helyzettel, amelyben még sosem jártunk azelőtt (de talán még azelőtt sem...). Vagyis hiába váltunk 'rutinossá' bizonyos szerepekben, hiába tudjuk eljátszani a magabiztost és megingathatatlant, az élet mindenki számára tartogat meglepetéseket.
Egy ilyen váratlan helyzet pedig miben különbözik azoktól, amelyekkel gyerekkorunkban kellett megküzdenünk? Nem-e találjuk magunkat újra és újra kiszolgáltatottan, sérülékenyen?

Gyermekként 100%-osan meg voltunk bizonyosodva róla, hogy a 'felnőttek' jól és magabiztosan csinálják a dolgokat. Átadtuk a felelősséget, ahogy 'felnőttként' is átadjuk mindenkinek, aki magabiztosan állít és tesz valamit. Mert ő biztos jobban tudja. 
Nem. 
Nem tudja.
De teszi. Mert a világnak haladnia kell valamerre.
Mi lenne azonban, ha felismernénk annak a felelősségét, hogy ugyanannyira tudhatjuk jól/rosszul a dolgokat mint mindenki más? Ami azt is jelentené, hogy a változtatásnak ugyanakkora felelőssége nyugszik a mi kezünkben, mint mindeni máséban.
Akkor miért teszi? Miért ő teszi? Mit tennék én?

Egyszerre ijesztő és lenyűgőző annak a tudata, hogy felelősség az én kezemben van a saját életem fölött. Aki ennek a súlyát nem bírja elviselni, az rendszerint másra rakja - persze ez masszív zsákutca.
Azt hisszük, rengeteg időnk van. Azonban ha felismerjük azt, mennyi a lehetőségeink száma, a sok idő hirtelen kevésnek tűnik. Ezért nem mindegy, hogy milyen szívvel, és hogyan töltjük el.

(Photo by Cole Rise)

2019\01\09

Szombati szabadságharcos

Este útra kelünk, hogy elbúcsúzzunk egy barátunktól, aki holnap visszautazik Kuwaitba - remélhetőleg csak pár hónapra.
Odafelé fogunk egy Uber-t, én előre huppanok be, Ő hátra.
A sofőr a nevem eredete felől kérdez (mert az alkalmazás ugye kijelzi), lengyelnek tippelt, róla meg kiderül, hogy ghánai. Hamarosan megtudjuk, hogy Kwame Nkrumah volt a nagy szabadságharcosuk, aki 1957-ben felszabadította az országot brit gyarmati státuszából, ráadásul egyszer hazánkban is tiszteletét tette.
Mivel Ghánában az újszülöttek arról a napról kapják a nevüket, amelyen a világra jöttek, ezért az Ő neve Szombatot jelent (Kwame). Mivel én is szombaton születtem, ghánai értelemben mindenképp névrokonok vagyunk.
Minden napnak van férfi és női megfelelője is. Tehát összesen 7 férfi és 7 női név van (néhány variánssal kiegészítve). Mondhatni zseniális!
Sokat mesél még a szabadságharcosukról, és hogy mennyi mindent alapított - sokat köszönhetnek neki. Sajnos a hagyatékát beárnyékolja a jelenlegi politika rendszer. 
Azért jó tudni, hogy időnként születnek a világra olyan emberek, akik korukat megelőzve forradalmi eszméket tesznek megfoghatóvá. 

Érdekességképp hazafelé szudáni sofőrünk volt, aki orosznak nézett. Ez sem talált, de legalább egy újabb érdekes beszélgetés kezdődőtt el.

Na, hát ezért biztosan lehet szeretni Angliát.

 

2018\11\12

Három pillér

Mi lehet a titka a hosszú együttélésnek, a megújuló kapcsolatoknak?

Kit ne foglalkoztatna a kérdés. Mindannyian el akarjuk kerülni a fásultságot, unalmat, közönyt, érzéketlenséget, izoláltságot. Mégis, ezek közül mennyi jellemző számtalan emberi kapcsolatra. Milyen szomorú, pedig biztosan nem így indult. Mi változik - vagy nem változik? Mi hiányzik, vagy miből lett épp túl sok? Csak a "régi szép idők" vannak, vagy ott a szépség a jelenben és a várakozás a jövőre nézve?

Azt hiszem, egyik alapvető és állandó vágyunk, hogy különlegesnek érezzük magunkat. Újra és újra. Ha ezt egy idő után nem érezzük, akkor - lehetőségeinkhez mérten - keresni kezdjük. Megvan-e az a figyelem, ami időről időre éreztetni a másikkal, hogy különleges?

Fontos a megújulás is. Bármilyen klisészerűen is hangozzék, a világ folyamatosan változik - elengedhetetlen, hogy mi is így tegyünk. Egymás mellett újra és újra megújulni pedig izgalmas és szórakoztató is egyben. A felfedezés öröme mindig megmarad.

Amit harmadik pillérnek gondolok, az a kommunikáció. Az elfojtott, elhallgatott sérelmeknél kártékonyabbat aligha lehetne megnevezni. Van, aki azonnal robban, van aki a megfontoltan átgondoló, de bármi is jelemezzen minket, minden jobb, mint "nyelni egyet", és elhallgatni ami fáj.

Nálad melyik pillér erős és melyik ingatag?

 

2018\10\07

Fiatalság

Valójában addig élvezzük igazán az életet, amíg mindenre valami teljesen újként és lehetőségekkel teliként tudunk tekinteni. Életünk bármelyik pontján is tartsunk éppen, tudjuk a hátralévő részére várakozással és izgalommal gondolni, és azt érezni, 'velem még bármi megtörténhet'.

Ameddig ez a hozzáállásunk megmarad, nincs mi miatt aggódni, mert bármit mutasson is a kor, a szellem fiatal marad, és megőrzi kíváncsiságát. 
A fiatalság tehát belső tudatállapotunkban dől el, ennek az elbillenése egyik, vagy másik irányba jelentősen befolyásolja azt, hogy mit sugárzunk kifelé.
Aki igazán lát, az felismeri az örökké égő tüzet, a szellemet, amelynek kíváncsisága és tudásvágya olthatatlan, elmúlhatatlan.

A szellemet azonban táplálni kell, és tered adni neki, hogy szárnyalhasson, és így láthassuk egyszerre a múltat, jelent, és jövőt. A változás folyamatos, ahogy a felhők úsznak az égen. A jelenlét azonban minden áthat, az időutazás fogalma tapasztalható valósággá válik. Minden egyszerre történik, és mégis ott a folyamatosság.



"Everything that happens will be something that you've seen before."

2018\08\24

Nyíló kapuk

A mai napon megértettem, hogy nem kell féltenem a bennem lévő gyermeket, mert az örökre bennem él, bármilyen formában is mutatkozzon meg az emberi testem.
Ahogy nem kell félnem attól sem, hogy a fiatal, zabolátlan energiát, vagy épp a tapasztalt, "vén róka" bölcsességét ne tudnám életre hívni.
Ezek mind csupán minőségek, amelyek életünk bizonyos szakaszában dominánsabban előtörnek, azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lenne átjárás a különböző szakaszok között. A test persze egy korlát, de közel sem olyan "végzetes", mint ahogy sokszor tekintünk rá.
Ezek a minőségek az évek során kikristályosodtak bennünk, a részünkké váltak (vagy talán mindig is azok voltak), és ha előtérbe akarnak kerülni, akkor annak oka van.
Fontos, hogy a Figyelő ettől függetlenül mindig "műszakban legyen", és tudatosodjon bennünk, hogy múló állapotaink nem többek annál, ahogy a szél elfújja az égen a felhőket, majd újabbak jönnek azok helyébe.
Persze az égen a "boldog együttléthez" időnként hozzátartozik egy-két vihar is - mert nem csak összefonódások hanem összecsapások is vannak. Részeink súrlódása ugyanúgy a kikristályosodási folyamat része. Ahogy a föld mélye is folyton mozgásban van, csiszolva, formálva az Anyagot.
Időutazáshoz nem kell semmilyen gép, csupán az emberi elme, ami összeköti azokat a pontokat, amelyek valójában semmilyen távolságra nincsenek egymástól. Megcsúfolva az időnek tulajdonított linearitást, kapuk nyílnak bennünk, minden pillanatban.

2018\05\27

Visszatérés az Ősök Csarnokába

Egyre közelebb értem a hatalmas boltívhez. A feliratokat nem tudtam kivenni, de éreztem a belőlük sugárzó erőt. Az égbolt - ha égbolt volt ez egyáltalán - sötét volt, de mégis látható volt minden... és mindenki.
Keresztülhaladva a boltíven egy udvar várt, ahol először haladt el előttem egy hatalmas kő-alak, egy titán.
Megborzongtam. Még soha nem találkoztam ilyen méltóságteljes lénnyel. Mozdulatlan, szakállas arca mintha vésve lett volna.
Jobbra tartottam, a csarnok felé. Bent már láttam a fáklyák lobogó tüzét. Mikor átléptem a csarnok kapuját, újra megborzongtam. Bent tucatnyian járkáltak fel és alá, szilárd alakjukat megvilágította a fáklyák nem túl erős, de épp elégséges fénye.
Nem bírtam tovább állva maradni. Mikor egy újabb óriás elhaladt mellettem, hátamon borzongás futott végig, és én alázatosan térdre rogytam. Olyan erők munkáltak itt, ami a tisztelet legmélyebb formáját követeli meg. Méltóságteljes arcuk, hatalmas termetük ámulatba ejtett. 
Kezeimet felemeltem, tenyérrel felfelé, fejemet azonban lehajtottam, és nem mozdultam többet. Tudtam, hogy most várakoznom kell.

2018\04\22

Transzmutáció

Valójában semmit sem lehet "legyőzni" az életben. Maximum elfogadni. Tudomásul venni, hogy igen, ez van, ez a helyzet, ez létezik, ezt tapasztaltam, ezt éltem meg. Nem lehet "legyőzni" valamit, mert amit legyőznek, az újra testet ölt. Új formában bukkan fel, új köntösben jelenik meg. Mert győztesek és vesztesek folyton cserélődnek. Aki előbb még a dobogón állt, könnyen lehet, hogy a következő megmérettetésen padlót fog. Aztán ismét új felosztás.
Az elnyomottak, a legyőzöttek, az alulmaradtak mindig új erőre kapnak, és visszatérnek. Majd ők lesznek azok, akik felülkerekednek.
Ha ezt a - egyébként egy ideig szórakoztató - táncot megunjuk, vagy belefáradunk, akkor jön a következő lépés, ami az elfogadás. A tudomásul vétele annak, hogy igen, ez is az én részem, ez is én vagyok, ez is bennem van. Aztán meg kell keresni ennek a jó oldalát. Mert az mindennek van, hiszek abban, hogy minden nehézséget, a legnagyobb elnyomást is, ami ér, a saját hasznunkra tudunk fordítani.
És akkor lehet nagyot menni. Ekkor lehet a legnagyobbat dobbantani. A fejlődés záloga, hogy szembenézzünk "legyőzendő" részünkkel, majd elfogadjuk és átalakítsuk.
Bukás és felemelkedés... transzmutáció.

2018\04\11

Átjárás

Akkor értettem meg igazán, mit jelent az, hogy nincs se múlt, se jövő, csak jelen, amikor felidézem magamban azokat a pillanatokat, amikor "megállt az idő". Mindannyian tapasztaljuk ezt, általában az "első alkalmaknál", amikor valamilyen élmény először ér minket, és először élünk meg egy új(abb) csodálatos dolgot azok közül, amelyeket az élet tartogat nekünk.

Ezek az első alkalmak és mély megélések örökre belénk ivódnak, és bármikor idézzük is föl őket, olyan, mintha újra ott lennénk. Ezért vélem azt, hogy ezek között a pillanatok között átjárás van, mert lényünk egy része "ott maradt", viszont nem szakadhat le rólunk, mivel a miénk, a részünk. Tehát ezek az élmények valahol a részünkké válnak, vagyis mindig jelen vannak, mert akkor valóban megállt az idő (vagy legalábbis most így fejezzük ki).
Lehet, hogy ez csak gyakorlatban néhány pillanat volt, egy mosoly, vagy egy beszélgetés, de relatív szinten mindegy is az időtartam, nem e szerint érzékeljük. Még csak nem is mérjük. Egyszerűen csak vannak. Nem tudod milyen, amikor nem voltak, mert már a részeiddé váltak, nem tudsz úgy tenni, mintha nem történtek volna meg. Maximum felejteni lehet, de a felejtés minden értelemben is csak egy átmeneti "állapot".

Mi hát az életünk többi része? Az ilyen jelentős élmények mellett időnként díszletnek tűnhet csupán. Persze ettől még nem kell annak lennie. Ugyanis minden pillanat magában tartogatja azt a lehetőséget, hogy az "idő újra megálljon", vagy "örökkévaló legyen", csak az életforma, amit globálisan élünk, nem ezt szolgálja. Nem is várhatjuk el tőle. Mindenkinek a saját lehetősége és felelőssége az, hogy minél gazdagabbá tegye a saját történetét.

 

2018\04\05

Összetartozás

Elöl ülök a kocsiban, mögöttem pedig Ő. Előrenyújtja a kezét, amit megfogok. Látom az esti lámpák fényét megcsillani a gyűrűinken, ahogy kifele nézek az ablakon. Egy hídon suhanunk át, ami egy örökkévaló pillanatnak tűnik. Újra a gyűrűkre fókuszálok, mögötte elmosódik a hatalmas folyó, és a túlpart látványa.

Újra elfog nagyon erősen az élmény, hogy összetartozunk, és mennyi mindent jelent az, hogy házasságot kötöttünk. Kötődés, bizalom, a megélése annak, hogy közös Sors-úton járunk. Valami mély, valami biztonságot adó erő, ami elönt, és békét hoz magával. Csendet és nyugalmat, pedig zene szól az autóban.

Mennyi minden benne van egy finom kézfogásban, milyen törékeny és mégis összeköt két embert. Megajándékoztuk egymást nem csak egy gyűrűvel, egy fogadalommal, hanem olyan mély szeretettel és bizalommal, amiért minden nap hálát adhatunk.

Bárhova is kerüljünk a világban, áldás és szeretet kísérje utunkat!
Ezt kívánom magunknak, és ezt kívánom mindenkinek, aki elfogadja tőlem. :)

2018\03\04

miracle of life

Az embernek előbb, vagy utóbb (kinél hogy jön ki a "lépés") konfrontálódni kell a szíve vágyával.
Ezt mind ott hordozzuk a szívünk mélyén, hol jobban, hol kevésbé eltemetve. Mind ábrándozunk arról, milyen lenne, ha........ 
Milyen lenne? Egy biztosan nem: könnyű. Valamiért ezt a hangot a legnehezebb követnünk, habár ez az egyetlen hang, ami a be-, és kiteljesedéshez vezet minket. 
Annak a képességnek, tehetségnek, adottságnak, egy szóval mondva potenciálnak a kiaknázásához, amivel a Teremtő Isten megáldott minket. Áldás, akkor, ha követed.
Befelé fordulásunk során, belső csendünkben, magányos perceinkben megszólít minket, és táncra hív. Sok úton járhatsz, de végül mind ide vezet. Mihez kezdünk hát az idővel, amely megadatik?

Ha egyetlen dolgot tanácsolhatnék az engem (is) követő emberiségnek, embereknek, az az lenne, hogy ne féljenek követni az álmaikat. Ne féljenek követni azt a hangot, ami nem hagy nyugodni. Okkal teszi ezt. Mert jobban tudja minálunk, hogy miért kaptuk ezt a földi életet, minden lehetőségével és nehézségével együtt.
Mert tévedés volna azt állítani, hogy nem nehéz. Ahol van áramlás, ott megjelenik az ellenállás is. Kételyek és kétkedők. Azonban ez, mint ahogy minden más is, csak belső harcainknak a külső kivetülése. 
Nem tudom mi van az út végén, azonban meggyőződésem, hogy mindig lesz egy kéz, egy szó, egy tekintet, ami visszatérít az útra. Az én és a te utadra, mindannyiónk útjára, amit járunk, hol keresztezve, hol egyedül hagyva egymást.. de sosem magára. Vannak harcok, amiket egyedül kell megvívni, de mindig ott van egy sugara a reménynek, ha segítségünkre kell, hogy siessen.

Mi pedig haladunk tovább. Hogy miért? A napokban hallottam egy idézetet egy számomra oly kedves könyvből, ami jobban beszél most énnálam:

"In the silence of our hearts, we know that we are proving ourselves worthy of the miracle of life."

süti beállítások módosítása