Tengeren

Egész életében a Mestere jelentkezését várta, és élete vége felé járva, magányos, gyertyafénybe révedős estéin kellett felismernie, hogy valójában Ő maga lett a Mester.
A segítséget nyújtó kar, az útmutatást adó lámpás, a messzeséget kutató teleszkóp mindvégig Ő volt, benne volt.
Sosem tudta, hogy áldásként, vagy átokként gondoljon-e erre. Neki nem jutott ösvényt mutató atya, bármerre nézett, erdőt látott. Még szerencse, hogy szerette a fák illatát.
Végigjárta az utat. Legalábbis az egyiket. Szemei előtt felrémlett az élethullám, ami a hátán idáig vitte. Mennyi bánatot követő öröm, irigységet felváltó hála, kétséget kizáró bizonyosság. Fent és lent, de mindig előre. Némi megpihenés. Időtlenségbe veszett örök hullámcsapások.
A lapát lassan újra a vízhez ért, és a csónak siklott tovább a tengeren. Vörös pír borította az eget, és egyszerre minden megint olyan színesnek tűnt.