Szerdán elvesztettem egy barátomat.

Amikor megtudtam, nagyon dühös voltam, és fájt, hogy nem búcsúzhattam el tőle. Egyszerűen sehogy sem bírtam elfogadni, hogy történhetett így ez az egész, amikor egész máshogy kellett volna. Nem így képzeltem, egyáltalán nem. Meg voltam győződve róla, hogy felépül, és kijut megint Törökországba, szeretett helyére, ahogy tervezte, ott pedig visszanyeri az erejét, majd hazajön, eladja a régi házát, beköltözik egy újba, és minden visszatér a régi kerékvágásba, mi pedig újra olyan körülmények között találkozhatunk, mint régen, egy kellemeset beszélgetve. Ha pedig majd egyszer mégis eljön az a pillanat, akkor el tudok búcsúzni tőle, elmondhatom amit szeretnék és megköszönhetem neki mindazt a rengeteg sok dolgot, amit értem tett. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy ez mennyire váratlanul és felkészületlenül ért. Még mindig nem fogtam fel teljesen, olyan ez, mint egy nagyon lassan zuhanó kő, ami egyszer majd földet ér valamikor, de hogy mikor, azt nem tudom megmondani. Még mindig kicsit olyan, mintha ott lenne a kórházban, még mindig az jár a fejemben, mennyi mindent tervezett még... most kezd minden felértékelődni, visszaidézem régi beszélgetéseinket, szinte mindenre pontosan emlékszem, minden megelevenedik a szemem előtt, élesebben, mint eddig bármikor. Ahogy ott ülünk a konyhában az asztalnál, vagy fönt, a nagy szobában, esetleg kint az erélyen, és beszélgetünk. Rengeteget beszélgettünk, és nagyon sok mindent tanultam tőle. Mindig fontos voltam neki, nagy reményeket fektetett belém, különös figyelemmel kísérte életem alakulását, és segített, ahol és ahogy tudott. Minden olyan kézenfekvővé vált számomra, és soha nem gondoltam igazán bele abba, hogy elveszíthetem. Mikor kezdett rosszabbul lenni, állandóan csak azt vártam, mikor gyógyul már meg, mikor lesz jobban, eszembe sem jutott, hogy a dolgok most már csak rosszabbak lesznek. Soha nem fogom elkövetni újra ezt a hibát. Ez az egész megtanította nekem azt, hogy vannak lehetőségek, amik nem adatnak meg még egyszer az életben. Minden napodat úgy kell élni, mintha az utolsó lenne, és ez alatt azt értem, hogy ki kell használni minden lehetőséget, mert ha ezt nem teszed, azzal azt kockáztatod, hogy hagyod elúszni örökre. Nem lehet tétovázni, nem lehet várni és nem lehet halogatni. Nincs értelme azzal hitegetnie magát az embernek, hogy majd legközelebb. Ezt a választ ki kell verni a fejünkből. Meg kell becsülni az életet és kihasználni minden pillanatát, mert a végén már csak az marad, amire emlékezhetünk... a képzelet egy idő után már nem elég.

Köszönök mindent, Timi, köszönöm, hogy az életem részese voltál, és tudnod kell, hogy az is maradsz, mindörökre.

Én soha nem felejtek.

Szeretettel.