Vajon létezik-e a lélek halhatatlansága? Ha igen, megnyugvás-e ez egyáltalán? Vajon hány lehetőséget lehet elszalasztani büntetlenül? Létezik valamiféle elszámoltatás? Mi az az idő, amíg egy ember végleg meghasonlik önmagával? Mire beletörődik és beleőrül abba, aki? Mennyire hazudok jól önmagamnak? Ha a teher szépen, lassan nyomorít meg, vajon észreveszem-e, amikor már túl késő lesz? Mikor érkezem el az elfogadás státuszába? Miért megy ennyire nehezen? Gyötörnek a kínzó gondolatok, és bárkinek is nézek az arcába, mindenhonnan a saját kétségeimet látom visszatükröződni. Sehol sem látok megerősítést. Legszívesebben már nem is néznék az emberekre, mert fájdalmas, amit látok, és a saját helyzetem is csak még elkeserítőbb fényben tűnik fel. Nem látok reális kiutat, a fejem csak illúziókkal van teli. A jövő teljes ködbe burkolódzik, és érzem, hogy egyre elkeseredettebb és csalódottabb leszek. A kétségbeesés még néha átfut rajtam, mint egy jeges fuvallat, de félek, mi lesz, ha már ez sem lesz nekem. Ugyanaz történik mindig, újra, és újra. Valaminek robbannia kell, különben minden remény oda, és minden értelmetlenné válik. Meddig lehet ép ésszel bírni? Észre fogom venni, ha már megőrültem? Az vajon milyen lesz? Most még józan vagyok, azt hiszem. Tudok reflektálni önmagamra, még objektíven látom a helyzetet, és keresem a miérteket. Nagyon kérem, csak a tisztán látásom maradjon meg nekem.