Waking Life

2010\09\12

Két szó

Két szó. Két szó, ami mindent megváltoztat. Ami azt illeti, már az egyik is csodálatos, de a másik teszi varázslatossá az egészet, hiszen annyi minden van mögötte. Ez az a két szó, amitől először megremegsz, de aztán érzed, ahogy a magabiztosság végigjárja az egész belsődet, kitöltve téged egészen. Ez az a két szó, amire ha rágondolsz, bármilyen helyzetben is vagy, erősnek érzed magad. Ez az a két szó, aminek néha egyszerűen fel sem tudom fogni, mekkora is a jelentősége igazából. Ez az a két szó, amivel elalszol, és ami miatt reggel nem kelsz ki az ágyadból, amíg nem muszáj, hanem magadhoz öleled, és szabadjára engeded a képzeleted, hadd szárnyaljon. Ott szorongatod a két kezed között az álmaidat, és nem engeded el őket, amíg teljesen fel nem töltődsz általuk. Olyan csodálatos ez a pillanat, hogy azt kívánod, bárcsak soha nem kéne elengedned, bárcsak sehova sem kéne menned nélküle, bárcsak örökké tartana ez az állapot. A vágyak és álmok erősek, olyan maradandó nyomot hagynak, fel sem tudod egészen mérni. Boldog vagyok, hogy mindez megtörtént, és hogy itt lehetek, ahol most vagyok. Most már nem bánok semmit.

 

2010\09\05

hapiness:)

Furcsa dolog a jókedv. Ilyenkor jön rá az ember, mennyire is a saját elménk rabjai vagyunk, aktuális hangulatunk, mint valami vírus, fertőzi meg a gondolatainkat. Ilyenkor merül fel bennem, hogy lehet az, hogy egy napon egy és ugyanazon dologról gyökeresen ellenkezőképp vagyok képes vélekedni? A képzeleted egészen más képeket gyárt. Hihetetlen, hogy a vidámság mennyi energiával jár, mennyivel egyszerűbb kezelni vele helyzeteket, mennyivel könnyebb így élni egyáltalán. Ugyanakkor, mint minden, ez az állapot sem végeleges, holnap, vagy talán pár órával később megint visszazökkenek, és már csak valami megnevezhetetlen fátylon át fogok arra gondolni, milyen is volt most. Utána meg megint mekkorát fog ütni, ha ugyanilyen tudatállapotba kerülök! Persze, kell, hogy megtapasztald ezt is és azt is, kell a változatosság, a különbség, hogy legyen mihez viszonyítani és így mindig értékelni a különbséget, de ez az egész akkor is elképesztő. Múltkor arról beszélgettünk egy barátommal, hogy ha berúgsz, az is abszolút tudatállapotfüggő. Ihatsz te akármennyit, hogyha nem olyan a hangulatod, vagy nem olyan társaságban/helyzetben vagy, akkor sem fogod jól érezni magad. Ugyanakkor néha meg elég egy pár sör, és már allright minden, érzed, ahogy a (kollektív) pozitív hozzáállás kezd szétáradni az elmédben. És ilyenkor gondolok bele abba is, hogy miért van az, hogy a fontos döntéseket nem jókedvű emberek hozzák? Hogy rengetegszer egy fontos szituációban nem képes az ember (minimum) reálisan viselkedni? Mert ha rosszkedved van, bármit is csinálsz, azt igazoltnak véled. Ha meg jól hazudsz önmagadnak, ezt utána is fent tudod tartani. Bárcsak egyezményesen meg tudna mindenki fogadni egy olyan tanácsot, hogyha érzed, hogy kezd rajtad eluralkodni a rosszindulat, akkor inkább nem keveredsz olyan helyzetbe, hogy ilyen módón hathass a környezetedre. Bárcsak ne lenne mindig ilyen nehéz egyensúlyban maradni.

2010\07\23

question mark(s)

Vajon mi az a valami, ami két embert örökre összeköt? Az, ami ha nincs, folyamatosan hiányzik, de csak tudatalattink érzékeli. Egy beépített óra, ami folyamatosan ketyeg, egészen addig, amíg újra megtörténik a találkozás. Közben pedig a tudatos én folyamatosan pótlékot keres, afféle kellemes elfoglaltságot... már persze a lehetőségeinknek és környezetünkmeg megfelelőt.

De igazándiból az egész játék csak arra megy ki, hogy kihúzzuk a következő alkalomig, akár beismerjük, akár nem. És ez elgondolkodtató. Mert hát mitől van az, hogy bármikor és bárhol is történjen meg ismét, az Ő csacsogását, minden apró rezdülését csak úgy szívjuk magunkba, mindegy egyes pillanatot örökkévalóként érzékelünk, és az elménkbe égett képeket sosem feledjük?

Közben pedig ugyanezek a dolgok az épp mellettünk levővel kapcsolatban vagy untatnak, vagy pedig teljesen jelentéktelenek tűnnek és elfelejtődnek? Az igazi figyelem nagy kincs, különleges az, ami leköti.

Hogy vannak ezek a dolgok? Mi ez az egész? Ők tudják, érzik, hogy mit váltanak ki belőlünk? Örök reménytelenség a sorsunk? Elfojtás, letagadás? Mekkora hatalma van saját tudatos elménknek? Mennyi ideig és milyen mértékben tudjuk vajon áltatni saját magunkat? Mennyit ér vajon a segítség a hasonló cíipőben járótól? Mennyit segít a megértés, az együttérzés? Csökkenti a szenvedést?

Mi a vége a történetnek? Mi a vége a történetünknek?

Milyen fordulatokat hoz még ez a különös és kiszámíthatatlan forgatókönyv?

Remélem, egyszer sikerül majd belenyugodnom az egészbe. És ezt kívánom mindenki másnak is.

Mert már érzem, hogy páncélt kezdek növeszteni, a további sérülések elkerülése végett. Ez pedig hosszútávra nézve egyáltalán nem bölcs dolog.

Meg kell találni az időnkénti elszakadás előnyeit. Felszabadíthat, önállósíthat, olyan utakra terelhet, amik hasznosak is lehetnek. Egyébként is, ki tuja megmondani, hogy mikor van vége? Mi az, ami egyáltalán végleges?

 

 

2010\07\19

ablakok

Mindenki akar a másiktól valamit.

Van, hogy egy régről eredő életérzés felerősítését, hangulat visszahozását; van, hogy ki akarja önteni a lelkét nyomasztó tengernyi és szinte hihetetlen mennyiségű gondot. Van, hogy hallgatást és megértést; van, aki igazi megnyugtatást akar, és van, aki a hamistól is jobban lesz. Van, hogy feloldozást; feledést; felfedést. Nem véletlenül keressük egymás társaságát. És ne csodálkozzunk azon, ha egy idő után mindig a megfelő emberbe botlunk. Szerintem ekkor csináljuk jól. Csak arra kell figyelni, hogy mindig tudjuk, ki miért érkezett, és ne lepődjünk meg azon, ha valakitől X-et kaptunk, amikor az illető csak Y-nal szolgálhat. Esetenként ez kizökkentő is lehet. Résen kell lenni. Más és más embernek más és más szinten nyílunk meg. Azt hiszem mindenből lehet tanulni. Mikor kerülünk ugyanabba a szituációba? Mikor van szükségünk ugyanarra? Folyamatos a próbatétel.

 

2010\07\17

a tízmilliószoros nap és annak előzményei - part2

Igazam lett. Tényleg fülkés. Keresünk olyan kabint, amiben nincs még senki. Találunk egyet, de nem nyílik az ablak. Nem jó, tovább. A vonat végén szerencsénk lesz. beülünk, lepakolunk. Nemsokára azonban jön egy fiatalabb srác, a kalauz, és mondja, hogy amennyiben nem fizetjük ki a különbözetet, hagyjuk el az első osztályt. Pech. Egy fintorral jelezzük nemtetszésünket, győzködjük kicsit, de nem áll kötélnek, így elindulunk visszafele. Beülünk egy kabinba, ahol csak egy indiai ruhás fehér nő ült. Nagyon csendes, nyugodt és békés, de látszik rajta, hogy éberen figyel. Még szóba kerülnek egyszer-kétszer a délutáni események, főleg a szobrász, de aztán szépen lelassul minden, és ő elalszik. Tagadhatatlan, hogy gyönyörű. Az én tekintetem is elréved, egszer megyek csak ki a vonatablakhoz elszívni egy cigit, de ennyi. Aztán egyszer csak felébred, kissé nyűgös, mint egy kisgyerek. Aztán keresni kezdi a telefonját, de nincs meg. Felforgatunk táskástúl székestül mindent. Agyalunk, hol hagyhatta el, ha itt nincs. Biztos az első osztályon. Odamegyek megnézni, de már ülnek bent. Beszélek velük, készségesek, jófejek. Biztos nem ők voltak. Akkor gyanúsítottnak marad a kalauz, aki állítólag még gyanúsan mosolygott is amikor rá lett kérdezve a dologra. Na, mondom, jobb lesz kideríteni, hát odahívom egy üres fülkébe. Engedi, hogy megmotozzam, átkutatom mindenét, az övtáskájától kezdve a hátizsákján keresztül egészen a jegykezelőt tartalmazó táskájáig. Sehol semmi. Közben neki egy rossz megjegyzése sincs, segítőkész ő is, itt is felforgatjuk a székeket, de nincs szerencsénk. A gyanúm vele kapcsolatban kezd alábbhagyni, végül elnézést kérek tőle, és visszamegyek a saját fülkénkbe.

Ő ekkor már nyugodt, beszélgetnek az indiai ruhás nővel, aki nagyon jó hatással van rá. Épp arról van szó, hogy ezek a dolgok, találkozások nem véletlenül történnek, mindennek oka van, csak fel kell ismerni. És tényleg, hiszen a strandon nekem épp arról panaszkodott, hogy állandóan keresik a telefonján, sosincs egy csepp szabadideje sem saját magára, és ez a sok ember szinte darabokra tépi. Tessék, most itt van pár hét telefon nélkül, lehet az eddig erre a sok emberre szánt energiát másra fordítani, és végre lesz ideje kicsit önmagára is. Egy útkeresőnek mindig akad tennivalója.

Erről a  nőről egyébkét kiderül, hogy rákos betegeknek segít a kezdeti szakaszban, erőt ad nekik és élniakarási vágyat olt beléjük. Harmóniát sugároz, nem izotópot. Tudja, mennyit számít ez, hiszen már neki is sikerült egyszer legyőznie a kórt. Látszik, hogy azon ritka felnőttek közé tartozik, aki elégedett az életével. Jó feladatot talált magának, az tény. Mesél még arról, hogy ma a buddhisták szerint tízmilliószoros nap van, minden, amit kimondasz vagy teszel, tízmilliószoros jelentőséggel bír.

Megérkezünk a délibe, elbúcsúzunk, jó utat kívánva egymásnak. A miénk a szabadság híd felé vezet, mert úgy érzi, most át kell mennie egy hídon. Örömmel tartok vele, a hídon fotózom, de persze ő nem elégedett... női hülyeség. Pókot találunk, de szerinte itt azért nincs annyi, mint a Pókok Hídján, a Lánchídon. Előttem megy, néha feljajdul, vagy szúnyog, vagy épp a kedves biciklijének hiánya miatt. Azt mondja, mutatni akar nekem egy helyet, de megígérteti, hogy nem beszélek róla senkinek. Beleegyezek. Kíváncsivá tett. Elvisz egy elhagyatott, de nem lepusztult panelházhoz, ahol csöngetni kezd, őszintén várva, hogy valaki beengedjen minket. Ám senki nem válaszol, mintha üres lenne a ház, és mielőtt végleg föladná, még megpróbál egy utolsót, ahol válasz és beleszólás nélkül érkezik a jóváhagyás - halljuk az ajtónyitó hangot. A furcsa az, hogy már állítólag legutóbb is így jutott be, csak épp akkor máshoz csengetett. Fölmegyünk lifttel a legfelső emeletre. Kilépünk az ajtón. Különös hangot hallunk a lépcsőházból, felkapcsoljuk a villanyt. Az egész olyan, mintha tényleg senki nem lakna itt, az ajtók a poklot idézik, engem a hellreaiser című filmre emlékeztetnek. Egy lépcsőn felmegyünk a tetőre, ahol óvaint, hogy legyek nagyon halk. Elég kísérteties a hely, üres, sötét ablakok merednek ránk. Mindkettőnk elborult fantáziája beindul, de tényleg para a hely, szóval inkább próbálom nem jobban megijeszteni. Cigit tekerek, ő addig árnyakat lát feltűnni. Fölöttünk denevérek köröznek. Felidézzük a tetős emlékeinket - abból jutott bőven mindkettőnknek, szeretjük az ilyen helyeket. Fotózunk még párat, de aztán kezd eluralkodni rajta a félelem, úgyhogy úgy dönt, hogy nem maradunk itt tovább. Miközben lefele megyünk ebben a kísértetjárta házban, azon tanakodunk, vajon a lelkek, akik a tetőn figyeltek minket, ártó vagy nem ártó szándékkal jöttek-e. Végül megegyezünk abban, hogy pusztán csak kíváncsiak voltak. Kiérünk az utcára, majd feléjük vesszük az irányt. Közben még összefutunk két ismerősével, majd bosszankodik, hogy még ilyenkor is van, hogy belefut valakibe. Az ajtajukhoz érünk, búcsúzkodunk, megfogom a kezét, és elköszönök. Tudom, hogy bármennyire is el fogja most egy időre határolni magát az környezetétől, valamilyen úton-módon találkozni fogunk.

Elindulok hazafelé. Megrohan és rámzuhan az iszonyatos fáradság, amit eddig aznap még nem éreztem. Tudom, hogy ő is ugyanennyire elfáradt, de legalább ez a két nap teljes volt és feltöltött minket egy időre.

Ritka pillanat ez az életemben, de most úgy érzem, nagyon nyugodt vagyok, és mellette önmagam lehettem.

2010\07\16

a tízmilliószoros nap és annak előzményei - part1

Délután 6 fele kezdtünk stoppolni egy benzinkútnál a BAH csomópontál, és nagyjából 15-20 perc leforgása alatt már fogtunk is kocsit. Hármunk közül ketten ülésen kaptunk helyet, egy pedig a bölcsővé varázsolt csomagtartóban.

Két külföldiekkel utaztunk, egy ideig folyt a társalgás, de aztán a hosszú út elfárasztott mindenkit, szóval hallgatásba burkolóztunk, csak az időnként felbukkanó rendőrautó miatt hangzott el egy- két figyelmeztető szó (a 6. utas nem túl szabályos elhelyezkedése miatt ugye).

Nem tartott olyan soká az út Veszprémig, ahol rövid búcsúzkodás és pár ingyen sör ígérete után rögtön belevetettük magunkat a város forgatagába. Hátamon a sátram és a túrazsákom - hiába, én mindig komolyan veszem a fesztiválozást - , csak épp úgy tűnik, az utcazene fesztiválból az utca szót annyira nem vettem figyelembe, mert azzal nem számoltam, hogy a sátramat valahova fel is kéne verni. Így hát rengeteg cuccommal a hátamon folytattam utamat társaimmal, egészen addig, amíg rá nem leltünk a Kuckó Collectivre, amint épp a Yeti Túrabolt előtt koncerteztek. Sokáig azonban nem örülhettünk nekik, irányba kellett állnunk Parov Stelar felé. Állítólag már nem lehetett se napi, se hetijegyet kapni, minket az utsó fél órára mégis beengedtek félezer forintért... és hát azt kell mondanom, hogy megérte, fenomenális volt.

Ezután összeverődött a sok ismerős, és nekiindultunk az estének, jött a szokásos alkoholfogyasztással egybekötött vándorló életmód... letáborozunk, belehallgatunk, beleiszunk, elszívjuk, elbeszélgetünk, elindulunk, és ezt történik végeláthatatlan ciklusokban, időnként színesítve aranyos sündisznóval, vagy rég nem látott és most annál idegesítőbb hódolóval.

Én nagyon jól érzem magam mellette. Ő örül a sündisznónak, az előbb említett hódolónak már kevésbé.

Hülyéskedünk, ő befogja a szám, hogy ne beszéljek már ennyit, nekem spontán elered az orrom vére. Azt hiszi, ő ütött meg véletlenül, pedig nem. Véres lesz ő is. Megnyalja a kezén. A hódolónak persze nem tetszik... féltékeny lesz. Ő baja.

Még próbálkozik kicsit, de esélytelen, mi is indulunk. Hárman beszállunk egy taxiba, többiek is el.

Felérünk az ismerősök lakásába. Kicsit lepusztult, szinte már trainspottingos érzést kelt. Már nagyon fáradt vagyok, lehuppanok a matracra, megfogom a kezét, és úgy alszom el.

 

A reggel sietős, épp hogy feltöltöm kicsit a telefonomat, talán bírni fogja egy-két óráig. A polifoam matracomat is otthagyom. Veszünk kaját, meg folyadékot az egész napra, aztán megreggelizünk a pláza közepén.

Ezután indulunk tovább, keresünk egy benzinkutat. A harmadik társunk pestre fog kocsit, mi pedig balatonalmádiba szeretnénk, mert strandolni akarunk. Kiderül, hogy nem jó irányba vagyunk, de kivisznek minket egy elágazásig, ahonnan nem telik el tíz perc, és lesz is kocsink, ami levisz szinte egészen az állomásig. A "sofőrünk" szerinte fasiszta, szerintem kicsit túlreagálja a dolgot, nem volt nagy gond vele.

Közben odaérünk a strandbejárathoz, veszünk olcsón diákjegyet, de a strand már nem tetszik neki, túl zsúfolt. Átmegyünk a szomszédos strandra a vízen át, ő fürdőruhában, én full szettben, sátorostul. Nem hagy időt átöltözni, kegyetlen ez a lány.

Átérünk, ruhaszárítás ON, én átöltözöm, és irány a víz, majd napozás, és ez történik rövidebb, egymást váltó etapokban. Közben sokat hülyéskedünk, főleg a vízben... itt már kezdjük kelteni a feltűnést... de még semmi komoly. Átmegyünk az első strandra, ahol bejöttünk, körülnézünk, találunk egy mosolygós labdát, tetszik neki. Lefoglaljuk fél órára, nehogy valaki elvigye. Vissza megyünk, kajálunk, stb, bővel eltelik a fél óra amikor visszamegyük, de a labda szerencsére ép és sértetlen. El is visszük rögvest, már most a szívünkhöz nőtt, gyermekünként kezeljük... egyértelmű, hogy az apját szereti jobban.

A vízben labdázni próbálunk, itt erősen megnyomva a próbálunk szót, mivel egymás ütésébe folyton belekötünk, szóval tíz perc után feladjuk a reményvesztett kísérletezést.

Végtelen mentális, verbális és fizikai küzdelmünk persze folyik tovább.

Ekkor azonban egy érdekes alakot vonzunk be. Őrült szobrász az illető, ahogy pörgetem a piros labdát a kezemben, látom azt a szemében tükröződni, és így olyan, mintha tűz lobogna a szemeiben.

Emberalakokat és kentaurokat készít agyagból, de ha munkáit nem tudja elvinni a helyszínről, összetöri őket, mint Michelangelo a saját munkáit. A családjától és a világtól már réges rég elidegenedett, és enyhén paranoiás is, főleg a nőkhöz való viszonya nem tiszta: szerinte világ életében minden nő visszafogta őt és ártani akart neki. Egyébként valóban zseni, nagyon durván belelát a mozdulatokba, jól ráérez dolgokra. Kedvel minket, mi körözünk körülötte, mint a cápák. Őt kegyeltnek nevezi. Boszorkánynak és tündérnek egyszerre. Sokat mesél... én egyre inkább élvezem és megszokom a társaságát, neki viszont egy idő után már terhes lesz, ezt érzékelteti is. Ugyanis a mi szobrászunk valamilyen szinten rajongói szerepet osztott rá, ami nem kellemes és nem is teljesen igaz. Habár kétségtelen, mindketten látunk benne valamit. Sokat mesél még, időnként tényleg hihetetlen dolgokat. Közben érzem, hogy hólyagosra ég a hátam a napon. Egy óra telhet el így. Időnként feltűnik a kislánya is, hihetetlen teremtés, égszínkék szemekkel. Nagyon durva a tekintete, és van egy nagyon aranyosan nyers, őszinte, kissé szemtelen stílusa. Hamarosan azonban menniük kell, már kint vár a felesége. Tanácsokat ad, és mondja, hogy vigyázzak rá. Mondom úgy lesz, ebben úgyis jó vagyok.

Miközben mi átegyünk megint a másik strandra, kérdezgeti, mondott-e róla valami rosszat, amíg kiment a partra. Megnyugtatom, hogy semmi ilyesmi nem történt. Látszik, hogy a gondolataiba merül. Még párszor szóba hozza, de ennyi.

Nemsokára azonban nekünk is mennünk kell. Úgy döntök, én is hazamegyek vele vonattal. Veszünk jegyet az állomáson. Mondja, de jó lenne, ha az a régi típusú fülkés vonat jönne. Mondom neki, hogy az fog. Ő pedig kérdezi, hogy honnan tudom. Én pedig azt válaszolom, hogy csak tudom és kész.

2010\07\13

elkerülhetetlen

bárcsak szerethettelek volna...

semmi mást nem kívánok az egész világon.

érzem, ahogy könnyeim bezárva vannak börtönükben, s csak arra várnak, hogy a szemedbe nézve kitörhessenek végre, hiszen ami nekem pár év volt csupán, az nekik talán évszázadok

most már tudom, hogy utolsó pillanatomban is rád gondolok

te vagy a legfontosabb az egész életemben.

2010\06\16

vége

Ma, 4:36-kor álltam az éjszakai megállójában, forgattam a fejem, bámultam az eget, és múlthét péntek óta másodszor éreztem azt, hogy rámomlik ez a nagy szabadság, és nem tudok mit kezdeni vele, elönt teljesen az érzés. Ma vége lett a sulinak, elbúcsúztunk, és nincs már többet meg az a hely, amire szinte igazán otthonomként tekintettem, én, aki sehol sem és mindenhol otthon érzem magam. Nem tudom, mi lesz ezután, most kicsit küzdök az elmúlás és változás érzésével, még nem nagyon merek belegondolni, mivel jár mindez. Hiszen már semmi, soha nem lesz a régi. Sokat köszönhetek ennek az egy évnek, többet, mint azt egyelőre fel tudom mérni. És minden ehézség ellenére végtelenül hálás vagyok mindenkinek, akivel együtt töltöttem az időmet. Nem is írok többet, mert csak rosszabb lesz.

2010\06\02

Lady Macbeth levele

Macbeth.

A neveden szólítlak. Erős a lelket óvó gát, de nincs az a meder, ami meg nem telne egyszer. Ősi gondolat az, ami lassan fojtogat, és torkodra forrasztja a szavakat. Vagy már nem is beszélsz? Néma tátogás ez, ösztönös szomj a levegő után. Birtokba vette testedet az, ami ellen nincs orvosság, de már nem hallani nyüszítésed. Felébresztettelek és most szörnyű álmot látok. Halkan lopódzok, de minden léptem visszhangot ver, és felébrednek rá az örökké alvók. Szélcsendet akarok, mert most minden, ami él és mozog, nyikorog a tomboló vihar alatt. De minden vihar fuvallat volt egykor, amit valaki kiengedett szelíd börtönéből. És most szabadon pusztít, egy másik börtönben, aminek nincsenek falai. Annál nagyobbat úgysem lehet elképzelni, amit elképzelni sem lehet. Ennek a rabjai vagyunk mi, te és én, mindannyian. A végtelenség gondolata riasztóbb, mint hinnénk. Korlátok közé kell szorítani magunk, hogy szabadon szolgálhassuk saját akaratunk. Miféle istentelen tréfa ez? Megölelnélek, de az anyag és forma most olyan korlátot állított közénk, amint nem hidalhat át a tapasztalat, ez az ismeretlen ismerős. Becsaptuk magunkat, és most már minden jel elátkozott. Nincs menekvés.

Megírtuk a halál receptjét.

Ég veled.

2010\05\29

megint

Álmomban megint repültem.

Érdekes, hogy ilyenkor mindig szégyellem magam az olyanok előtt, akik nem tudnak. Elbújok, rejtőzködök előlük. De az egyiküknek most megmutattam magam... úgy emlékszem, egy nőnek, a gyerekével. De rögtön meg is bántam a dolgot, és tovaszálltam, magasan, az épületromok teteje között és fölött, cikázva, hogy meg ne lássanak. Alattam pedig homok. Ez a hely az idő martalékává vált. Sajnos ilyenkor egy idő után a levegőben egyre bizonytalanabb és nehezebb lesz az irányítás. Az előrehaladás alapból nem nehéz, csak fókuszálni kell az előtted levő pontra. A baj inkább az, hogy a fel és le hajlamos felcserélődni... piszok nehéz. A leszállás pedig egyenesen lehetetlen. Képtelen vagyok landolni... valahogy sosem sikerül. Nem is időzök sokáig egy helyen, suhanok tovább. Vajon van itt valami dolgom? Keresek valamit? Erre kéne még rájönni. Mindenesetre nagyon valódi és csodálatos érzés.

2010\05\25

.

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön
, Amen


ennyit tudok most mondani

 

2010\05\25

falling apart

"Átléptem egy határt, és most gond van a visszalépéssel." - hallottam ma ezt a mondatot. Valami megváltozott Halásztelek óta. Eddig azt hittem, ez csak valami negatív utóhatás a pozitív élmények kontrasztjaként, afféle visszaesés, de most már úgy érzem, ez maradandóbb. Kicsúszik a kezemből az irányítás, vergődök a szorongatabóbbnál szorongatóbb tudatállapotok között. Egyre rosszabb dolgok történnek, és úgy tűnik, nincs kiút, nincs segítség, senki nem vesz észre semmit. Egyedül vagyok, teljesen egyedül, és minden vészkiáltásom a külvilág felé süket fülekre talál. Néha úgy érzem, egyre nehezebb lélegeznem, mintha szorítana valami belülről. Sehol sem érzem jól magam, már csak egyre tudok gondolni: vissza oda, abba a másik világba, ahol minden megszűnt, és semmi se számított. Nem tudok mit kezdeni magammal. Érzem, hogy pengeélen táncolok és iszonyúan próbára van téve a tűrőképességem. Sikerül-e kitörnöm vajon, vagy csak emészteni leszek képes magam a remélt következő megváltásig? És mi lesz azután? Végtelen hosszú csapdába estem? Nem, abba biztosan nem, hiszen egyszer majd úgyis vége lesz.

2010\05\10

tabula rasa

Megszabadultam.

Ilyen új életet kezdeni? Lehet-e egyáltalán?

Muszáj volt. Nehéz beismerni, hogy valaki nem szeret. Hogy sohasem szeretett. Mintha egy illúzióban éltél volna oly sokáig, és görcsösen, mindkét kezeddel kapaszkodtál volna bele. És most, hogy az illúzió eltűnt, érzed ezt a hatalmas ürességet, ezt a letisztultságot. Tabula rasa. Már mindent távlatból szemlélsz, egy másik szemszögből. Mintha réges-rég történt volna minden. Mennyit szenvedtél, mennyi mindenről lemaradtál, és mennyi mindent nem tudtál megélni - most már látod, hogy fölöslegesen.

Egyelőre nem tudok örülni, sem szomorkodni. Nem érzek semmit. Újra fel kell töltődnöm. De a jövő egyelőre teljes kiszámíthatatlanságot mutat.

Nem tudom, hogyan tovább.

2010\04\29

táncoló épületfal

Hiptnotikusan vonz a középpont. Mintha terelnének bennünket.

Vannak az éberek és vannak az álmodók. De van haramadik is, a kettő között: a féléberek, akik azok, akik szerelmesek vagy akik szeretnek.

Ám én találkoztam ébren álmodozókkal is. Ti hányat ismertek? Én egyet.

Hangos az MR gép a hátunk mögött.

A nem jönnek vissza az nem azt jelenti, hogy örökre elmentek, igaz?

Akik régen véresen komolyan hittek a reinkarnációban, azok nem kísérleteztek egymáson? Hopp, most levágom a füledet, meglátjuk mi lesz, de ne aggódj, 5 perc múlva már újjá és születsz, szóval nyugi van, kibírod ezt a kis kínt.

Ez a világ belerohadt az aluminíumba. Tudjátok, amikor érzitek azt a ragacsos izét a vállatokon. Na az az.

Nagyon szép most. Látom az arcán a nyugodt fáradságot. Terhes? Lány lesz? Nagy feladat lenne.

De már nem tudom megmondani neki. Le kell szálnom.

Hmm... itt mekkora partyt lehetne tartani. Fénygömböcskék lennének a lombokon elszórva, és az emberek csak táncolnának alattuk... csodás...

Csak ne lenne ennyi nesz körülöttem. Vészjósló bokrok. A fűben mozog valami? Tovább az úton... szembejön velem a saját árnyékom?

Ez már a tükörkép. Minden rendben van.

 

2010\04\14

a tanácsadó

Ők a kívülállók, a külső szemlélők, akik mindig kicsit kívül helyezkednek el, hogy belássák az egész teret, és teljes képet kaphassanak. Objektivitásra törekszenek, ami nem jelenti azt, hogy könnyedén vagy épp bőkezűen bánnának a tudásukkal, épp ellenkezőleg: mindig megérzik, mikor jön el a megfelelő pillanat, hogy elmondjanak valamit, de egy szóval sem beszélnek többet a szükségesnél. Emellett módfelett óvatosak, és törekednek arra, hogy a lehetőségekhez képest mindig a legigazságosabbak legyenek mondandójukat, véleményüket illetőleg, és ne sértsenek meg vagy ijesszenek el senkit, hiszen így hitelességüket és megbízhatóságukat kockáztatnák.

Ők azok, akik kihozzák az emberől az őszinte pillanatokat, akik rámutatnak, hogy végre becsüld meg azt, amit a tiéd, akik rávezetnek arra, hogy felsőbb nézőpontból lásd át a helyzetet, akik előcsalják belőled a véleményedet, ami addig benned szunnyadt valahol.

Ezáltal nagyot léphetsz előre, és az, hogy ők szemtanúi lehetnek ennek az egész folyamatnak, elég nekik cserébe.

Ők azok, akik közvetítenek, amikor már teljes a kommunikációképtelenség.

És mindig ők vannak lebaszva, amikor valaki sérül, amikor már a semlegesség idegesítő, amikor az ember már csak a saját igazságát látja, és nem tud engedni belőle. Nem hálás szerep, de hát ha egyszer a problémák forrása az esetek többségében egyszerűen tényleg csak az, hogy különbözőek vagyunk, nincs mit tenni, csak a megértés marad. Ha már olyan kompromisszumot vállalsz be, amitől te onnantól nem érzed jól magad a bőrödben, fölösleges az egész. Teljesen úgysem tudjuk a saját képünkre formálni a másikat, csak amennyire még ő akarja és engedi.

 

2010\03\18

kérdések

Előtted áll, keservesen csapkod téged, és ordít, hogy elege van, nem tudja miért él, utál mindenkit, úgy érzi, nem erre a bolygóra kellett volna születnie. És te csak állsz némán, helyenként egy-két szót szólva. Azt hiszi, nem érted őt. Pedig tudod, hogy te is éreztél így, csak belőled épp nem most tört ki. Kérdések, kérdések... válaszokat akar, de mindenáron. Továbbállunk, és találunk is valakit, aki talán adhatna. Különös hajléktalan fickó, szemüveges, nincs meg az alsó fogsora, csak a fölső, ezért amikor mosolyog, mindig csak azt villantja ki. Egyébként elég gyakran mosolyog. Zavart, mégis mindent tudó mosolya van. Időnként elkalandozik, de egyébként nagyon figyel, és nagyon kíváncsi és nyitott a problémákra, amiket meg kell válaszolni. Sajnos mielőtt azonban talán egyedül azt univerzumban megadhatná azokat, le kell szállnunk a deák ferenc téren, ő pedig tovább megy a batthyányira. Arra a kérdése, hogy hol találjuk meg, nem felel, csak úticélját ismételgeti. "Vigyázz magadra!" - mondjuk, majd leszállunk.

Talán majd legközelebb.

2010\03\14

közelebb

Van egy hangulata, amikor az ember egy hosszú este után vár az éjszakai megállójában, aztán pedig zötyög hazafele a buszon, összegezve magában a napot. Én nagyon szeretem a napnak ezt az utolsó szakaszát, minden ilyen alkalommal úgy érzem, egy újabb lépést téve közelebb kerültem magamhoz, és egy újabb szintet értem el az önmegismerésben. Valaki, aki nagyon közel áll hozzám, egyszer azt mondta, hogy a világon a legmélyebb és legfontosabb kapcsolatod nem mással, mint saját magaddal van. Én most kezdem megérteni, hogy ez mennyire igaz. Önmagad mélyebb megértésének folyamatához nem igazán fogható semmi más.

Jó, ahogy az ember elrendezi ilyenkor magában a dolgokat. Minden nagyobb jelentősséget kap és kihangsúlyozódik, képesek vagyunk másik szemszögből látni eseményeket, és ilyenkor valahogy mindig olyan különleges dolgok történnek. Vagy csak mindennapi dolgok kapnak nagyobb hangsúlyt? Ki tudja. Belül pedig csak végtelen nyugalmat érzel. Mintha még az emberek is nyitottabbak lennének, vagy legalábbis olyanokkal hoz össze a sors. Egyszeri találkozások, de emlékezetesek. Csak másnap ne kezdődne minden előlről... Bárcsak könnyebb lenne a tudatállapotok közötti szánkázás.

Ja és egyszer ilyen későn hazakeveredve láttam a tv-ben a kőmíves kelemen animációs feldolgozását. Na hát az elég beteg volt.

2010\03\11

kizökkenés

Mint már oly sokszor életemben, ma is elöntött az az iszonyatosan erős vágy, hogy véglegesen elszakadjak a valóságtól. Végül a körülmények mégis itt tartottak, és ennek kapcsán támadt is egy érdekes gondolatom az őrületről.

Az őrület szerintem olyan, mint egy halott. Mint a józan ész halála. Aki még nem teljesen őrült meg, csak mondjuk vágyik rá, oda menekülne, az pedig a fuldokló. A fuldokló, aki ugyan haldoklik, de akkor hamarosan rátalál a valóság, és jól pofán vágja, többször is akár. Akit még ezek a pofonok vissza tudnak hozni, az nem őrül meg, csak közel járt hozzá. Azt még visszarántja valami/valaki a környezetéből. Mert a gondolataidba ugyan nem mászhatnak bele, de a közvetlen anyagi valóság által támasztott végső korlátot nagyon nehéz átugrani. Ahhoz tényleg különleges alkalom kell.

Ilyenkor elképzelem, hogy valahogy megszabadulok az egész gerincoszlopomtól. Viszlát, fájdalom, teher, és mindenmás is. Mennyivel egyszerűbb lenne, mennyi mindentől megszabadulnék! Aztán később visszakérném. Csak egy kis "séta a nemlét mocsarában". Csábítóóóó.

2010\03\07

távolság

Most pénteken bohócként dolgoztam egy rendezvényen, nagyon messze, Balatonfüreden. Vészesen korán kellett kelni, ezért alapból volt rajtam némi fáradság egész nap, amiért úgy el-eltűnődtem mindenféle dolgokon. Erre jött még rá az, hogy a távolság miatt lett egy olyan érzésem, mintha el lennék vágva az egész világtól, sőt, az egész múltamtól: az elmúlt napok eseményei szinte teljesen homályba vesztek, úgy éreztem, mintha évekkel ezelőtt történtek volna, pedig elég intenzív hetem volt. Úgy éreztem, rajtam kívül mindenkinek zajlik az élete, csak én vagyok itt megrekedve az időben, és néha tényleg volt egy olyan érzésem, hogy én ezt örökké fogom csinálni. Aztán végül persze eljött a hazaút, és a kollektív fáradság miatt a második fele már teljes némaságban telt. Hol elaludtam, hol pedig csak bámultam kifele és néztem az elsuhanó tájat. Hiába no, meghatározóak ezek az országutas élmények hazafele, akár fesztiválról jön az ember, akár innen. Örülök, hogy nem nekem kell vezetnem, nehéz lett volna az útra koncentrálni. Mindeközben pedig átértékelődött bennem egy csomó dolog, elkezdtem más nézőpontjából látni a dolgokat, és rájöttem, hogy van a környezetemben olyan ember, aki nagyon szeret, csak a távolság miatt olyan nehezen tudja ezt kimutatni, pedig nagyon szeretné. És én ezt gyakran észre se vettem, és ezért mérhetetlen szomorúság öntött el. Jobban fogok figyelni, és próbálom ezt megbecsülni, habár viszonozni még mindig nem egyszerű, és talán egyenlő mértékben soha nem is leszek képes.

2010\03\07

égbolt - 10.02.27.

Miért van az, hogy az égboltra tekintve gyakran az élet végtelensége jut eszünkbe? Nézzük, ahogy csíkot hagyva maga után elhúz egy repülő, nézzük, ahogy a felhők sárkányalakot formáznak, délután 6-kor nézzük a teliholdat egy tavaszi napon, nézzük a szféra színeváltozását, a fura mintázatokat... ez mindig erős hatással van ránk. A csodálatos azonban az, hogy bárhol is vagy a világon, mindenhol láthatsz ilyet, és mindenhol egyedi élményben lehet részed, ami csak ott, csak akkor, csak a tied.

2010\03\07

I see you. - 09.12.19.

Van, hogy az embert olyan hatás éri, hogy minden azt követő esemény jelentősségét veszti. Mintha arra a pár órára kizökkent volna az idő.

Amikor úgy érzed, hogy az a sok pillanat akkor csak a tiéd volt. Neked pedig ott kellett lenned, hogy megéld. Nem lehetett másképp.

Minden addigi esemény azért történt az életedben, hogy te idáig eljuss, és ott lehess, úgy, ahogy vagy.

Elérted az út végét. És mostantól egy új kezdődik, és te visszazökkensz, de már soha semmi nem lesz olyan, mint régen. De nincs ebben semmi rossz. Valaminek a vége is valami újnak a kezdete. Erről szól az egész élet.

Révbe értél. Csitulj el most kicsit.

Nagyon érzed a világot.

2010\03\07

valami új - 09.12.01. (éjfél)

Ma remélhetőleg hosszú ideig utoljára sírtam. Azt hiszem, sikerült meggyászolnom azt, amit elvesztettem.

Egy új ciklus kezdődik az életemben. Az elműlt hónapok nagyon nehezek voltak, és az épület, amely eddig is ingatag volt, mára már szinte teljesen összeomlott. Fel kell kutatni a romokban azt, ami az alapot szolgáltatta, és hagyni kell, hagy álljon most ott, csöndes magányában. Idővel majd minden újjáépül, de nem lesz több toldozgatás-foldozgatás. Stabil és jól összerakott, saját részeivel összhangban álló szerkezet lesz.

Nem kérhetek többet soha számon semmit senki emberfián, nem várhatom el, hogy bárki is kárpótoljon. Magamnak kell boldogulnom.

Én alakítom magam körül a saját valóságomat, és amint ezt a tényt fel bírom fogni, mindenre képes leszek. Át kell lépnem egy határt: a tagadás határát, mert ez a kulcs az új lehetőségekhez, amik csodálatosak és rémisztőek egyszerre.

2010\03\07

széthullik minden - 09.10.27.

Kicsit kevesebb, mint három napja láttam a valóság igazi arcát. Átléptem egy határt, elfordult egy kallantyú, és most már soha semmi sem lesz olyan, mint régen. Lassan már mindent tehernek érzek, és menedéknek már csak a képzeletem maradt. Csalódtam, mert a valóság mindig kegyetlen, és már a csodák sem olyan lenyűgözőek. Mi maradt nekünk, ha már a csodáknak örülni is elfelejtettünk? A soha el nem tűnő árnyék most már minden mozdulat mögött ott lapul?

A szám keserű és mindent tudó mosolyra húzódik.

2010\03\07

nélküle - 09.10.13.

Egyedül vagyok. Nélküle. Már soha semmi nem lesz a régi.

Bárcsak...

Mindent megadnék érte.

Magával vitte, soha, soha többet nem lesz újra az enyém, kereshetem bárkiben.

Sápadt árnyék vagyok csupán ami el-eltünedezik az örökös körforgásban.

Miért hiszem azt, hogy a napok bárhova is vezetnek?

Miért hiszem azt, hogy van cél, amiért érdemes küzdenem?

Ostoba és hazug dolog volt ezzel áltatnom magam.

Haldokló vagyok, hacsak nem már most is halott.

Takarj be, hitesd el velem, hogy vége, és nem lesz semmi baj. Hogy van megnyugvás.

Nem baj, ha soha nem érted meg. Talán rajtam kívül soha senki sem fogja.

Szeretlek.

2010\03\07

a kulcs - 09.09.17.

Vannak különleges pillanatok az életben. Amikor szinte lelassul az idő, az ember elkezd szemlélődni, észreveszi maga körül a világot, felfigyelve minden apró részletre. Memóriája lázasan raktározza el a képeket, amik majd hatással lesznek további életére.

Ma, amikor hazaérve elfordítottam a kulcsot a zárban, egy barátommal folytatott beszélgetés következményeként az jutott eszembe, hogy most nyugodtan meghalhatnék, mert elég szépet láttam ahhoz a világban.

Igazán meghökkentő, hogy az ember megpróbál megőrizni egy tökéletes állapotot, és nem enged az örökkévalóságból.

süti beállítások módosítása