Waking Life

2011\06\27

az én időm

kinézek az ablakon. az égen kifli alakú a hold. engem valami régi, talán gyermeki izgalom fog el. mit rejthet az ismeretlen tartomány? jobbra tőle, vele egy szintben az esthajnalcsillag, büszkén és meginoghatatlanul. ő bizony reményt kelt a szívben: még akkor is világít, amikor minden más csillag sötétségbe veszett. egyébként ezen kívül az egész ég tiszta, szép sötétkék. a látóhatár aljában van csak némi világosság, hírt adva a nemsokára égre törő napból, aki már minden bizonnyal úton van, hogy igényt tartson jogos trónjára az égbolton. de én tudom, hogy majdnem egy óráig még tart az éjszaka, és ezalatt az idő alatt csak az enyém. mindig is az enyém volt, ez az, amit soha, senki nem vehet el tőlem. régi szövetségesek vagyunk már, akik jól ismerik egymás titkait, de bölcsen hallgatnak róla. olyan sok mindent elmondtunk már egymásnak, és mennyi mindent el fogunk még. szívem titkainak őrzője, remélem, még sokáig kitartasz mellettem, azt hiszem, kevés ember részesít téged akkora megbecsülésben, mint én.

és már hallom is az első madárfüttyöt.

2011\06\23

elmerengés

 A mély lelki fájdalom, veszteség, megalázottság érzékenyebbé, és szerencsésebb esetben intelligensebbé teszi az embert. Ilyenkor a sebzett lélek olyan mélységekbe száll alá, ahol rég elrejtett igazságokat talál. Bölcsebb és komolyabb lesz, és képes lesz kívülről látni a dolgokat. Mivel megtapasztalta, hogy milyen érzés az igazi fájdalom, fölöslegesen nem okoz másnak, hiszen tudja, hogy mivel jár. A komolyság megszépíti az embert, és ha a teher nem akkora, hogy összeroppanjon alatta, erősebbé teszi a hordozóját.

Van, hogy néha úgy megrohan az érzékenység, hogy belül újra gyermekké változom. Nem tudom, miért hatalmasodik el ez időnként rajtam, teljesen kiszámíthatatlan (vagy csak én nem látom még át eléggé a rendszert). Tudom, hogy körülvesznek a hozzám hasonló emberek, csak a világ egyszerűen túl nyers és kegyetlen ahhoz, hogy őszintén kitárulkozhassunk egymás előtt. Amikor viszont eljön egy ilyen pillanat, az az egész álarc mögött eltelt időnél többet ér.

Azt hiszem, lassan elég bölcs leszek ahhoz, hogy ezt egyből felismerjem valakiben. Bárcsak ne félnénk ennyire, és bárcsak ne inkább magányt és a bezártságot választanánk... vajon tényleg ennyire kevés ember van, akiben megbízhatunk?

Meg kell érezni, és próbát kell tenni. Akár még kellemesen is csalódhatsz, lehet, hogy ő is csak arra várt, hogy te tedd meg az első lépést.

Kívánom, hogy képesek legyetek bizalmat adni, és remélem, hogy aki megkapja, az pedig meg tudja majd becsülni.

2011\06\08

a soha vissza nem térő

Az idő az egy gyilkos dolog

Már most arra gondolok, hogy egyszer meghalok

Azt hiszem, fontos, hogy az ember különlegesnek tartsa magát, mert ha olyan lennél, mint bárki más, még ennél is sokkal nehezebb lenne, jelentést találni, hogy mi az értelme

Nem engedheted meg magadnak, hogy nemet mondj, használni kell, megragadni, élni vele, mert utána már csak ebbe kapaszkodhatsz, és mindent, de mindent bánni fogsz, amit nem tettél meg

Nem szabad a kritikus pillanatban megfutamodni, hanem fejest kell ugrani, mert csak így fedezhető fel bármiféle evolúció

Egyszerűen szólva nem igaz, hogy ráér még, majd egyszer, stb, mert ez egy önáltatás, egy kényelmes hazugság, ha eljön az ideje, azt úgyis megérzed, és ha tisztán látsz, akkor úgyis csak egy választásod van

Akkor pedig adj bele mindent, állj hozzá komolyan és méltósággal.

Mert nagyon szerencsés az, aki második lehetőséget kap.

2011\05\31

our generation

Különlegesek vagyunk. Jobbak, mint az előttünk lévők voltak, és jobbak, mint az utánunk következőek. Ezt most már tisztán látom. Vajon tudtunk élni a lehetőséggel? Azt hiszem, tavaly valami egészen különleges energiák összpontosulhattak, hogy ilyen embereket vonzott be a suli, még ha nem is tudott mindenkit tartósan magához kötni. Elég csak sorolni magamban a neveket, és összevetni azokkal, akiket idén láttam... szomorú, de ordító a különbség, és most nem a szubjektivitás beszél belőlem. Valami pluszt adtunk és pluszt kaptunk. Nekünk volt szerencsénk, vagy rossz irányba tart a világ? Nehéz lenne megmondani, de ezután triplán értékelni fogom a tavalyi évet, és százszor jobban megbecsülni a sorsot, ami oda sodort, ahol most vagyok. Szép lenne, ha ezt mindenki realizálná magában, mert nem ártana jobban megbecsülni saját magunk... tudom, hogy a mostaniaknak is megvoltak a pillanataik, de mégis, látom rajtuk, és hallom tőlük, egyszerűen érzem, hogy ez már valami más, és amit mi tavaly megéltünk, az valami egészen egyedülálló dolog volt. Persze, egy alap pezsgés itt is van, de nincs meg az a plusz, ami nekünk volt, és amit olyan nehéz szavakba öntenem, mert annyira intenzív és igazi volt. Életem egyik legszebb éve, sosem felejtem el, és örökké hálás leszek.

2011\05\20

You can be anything you want to be.

Do a job that you love. Job satisfaction. You can be anything you want to be.

Craig Ferguson szavai. Vagyis tulajdonképpen inkább az édesapjáé.

Hoffmann újra előkerült, és mi újra dolgozunk. Véghezvisszük, amit elkezdtünk, nemcsak azért, hogy eredményes legyen, hanem önmagunkért is. És azt érzem, hogy sikerem van, hogy működik, hogy szeretek játszani. Nehéz, gyakran nehéz, és még mindig előfordul, hogy elbizonytalanodom, vagy elkeseredem, de amikor sikerül, és úgy érzem, megtaláltam benne magam, az hihetetlen magabiztossággal tölt el, a járásom is egészen megváltozik. Az egész tudatállapotom, hangulatom, életérzésem. És ekkor jöttem rá arra, hogy tényleg mennyire fontos, hogy az ember megtalálja magát abban, amit csinál, szeresse, és sikeres legyen benne, mert ez egy olyan biztos talajt ad az ember lába alá, ami megerősíti, és nem utolsó sorban kiteljesíti az egész személyiségét. És azt hiszem, ez a kulcsszó... a kiteljesedés. Legyél a mestere valaminek, legyél jó valamiben és csináld azt magabiztossággal, bármiről is legyen szó, bármi is a te hivatásod, munkád, életfeladatod, vagy nevezzük akárhogy is, de kell valami, ami meghatároz téged. Valami, ami szerves része az életednek, amiben elmélyülhetsz.

Mert ha te ezt a valamit jól csinálod, az hatni fog a személyiségedre, és mivel tudod, hogy jó vagy benne, hihetetlen magabiztosságot fog adni. A lényeg, hogy tényleg szeresd, és magadénak érezd. Nos, ekkor megtaláltátok egymást.

2011\05\14

zárt áramkörök

Vajon létezik-e a lélek halhatatlansága? Ha igen, megnyugvás-e ez egyáltalán? Vajon hány lehetőséget lehet elszalasztani büntetlenül? Létezik valamiféle elszámoltatás? Mi az az idő, amíg egy ember végleg meghasonlik önmagával? Mire beletörődik és beleőrül abba, aki? Mennyire hazudok jól önmagamnak? Ha a teher szépen, lassan nyomorít meg, vajon észreveszem-e, amikor már túl késő lesz? Mikor érkezem el az elfogadás státuszába? Miért megy ennyire nehezen? Gyötörnek a kínzó gondolatok, és bárkinek is nézek az arcába, mindenhonnan a saját kétségeimet látom visszatükröződni. Sehol sem látok megerősítést. Legszívesebben már nem is néznék az emberekre, mert fájdalmas, amit látok, és a saját helyzetem is csak még elkeserítőbb fényben tűnik fel. Nem látok reális kiutat, a fejem csak illúziókkal van teli. A jövő teljes ködbe burkolódzik, és érzem, hogy egyre elkeseredettebb és csalódottabb leszek. A kétségbeesés még néha átfut rajtam, mint egy jeges fuvallat, de félek, mi lesz, ha már ez sem lesz nekem. Ugyanaz történik mindig, újra, és újra. Valaminek robbannia kell, különben minden remény oda, és minden értelmetlenné válik. Meddig lehet ép ésszel bírni? Észre fogom venni, ha már megőrültem? Az vajon milyen lesz? Most még józan vagyok, azt hiszem. Tudok reflektálni önmagamra, még objektíven látom a helyzetet, és keresem a miérteket. Nagyon kérem, csak a tisztán látásom maradjon meg nekem.

2011\04\24

tranquility

Szép emlékként őrzöm a szívemben ezt a két napos időtöltést a bócsai tanyán. Nagyon hiányzott már a kikapcsolódás, és ez a hely tényleg kiszakít a mindennapok valóságából, és minden gondot elfeledted veled. Hatalmas puszta övezi ezt a varázslatos helyet, innen lehetsz szemtanúja, amint a napkorong legfelső szegélye is eltűnik a láthatáron. Kecskék legelésznek békésen, de ott figyel a háttérben egy fekete csacsi, mellette pedig egy hat mázsás, hatalmas szürke marha, karomnyi szarvakkal a fején. A közelben egy kis szekér álldogál, ami otthonosabban van belakva, mint bármilyen lakókocsi, amiben valaha voltál. Szívesen belépnél, elheverésznél a keresztbe fektetett ágyon, olvasgatva valamit. Ám kint maradsz, a puszta lenyűgöz, bumerángot hajítasz, majd csukott szemmel elindulsz egyenesen, megcélozva egy távoli bokrot, majd amikor újra kinyitod, remélve, hogy már közel jársz, konstatálod, hogy teljesen elkanyarodtál a lenyugvó nap felé, olyan ívben fordulva, ami visszavezetett volna a kiindulási pontodhoz. Majd megpróbáljátok párban is, vajon mire mentek, hogyan juttok dülőre abban, vajon a jó irányt tartjátok-e. Érdekes dolgok derülhetnek ki a személyiségedről.

Otthagyva a pusztát, befelé indulva a házat körülölelő lugas fogad, megannyi virággal, bambusszal, különös növényekkel és fákkal. Lépteidet időnként vidám madárcsicsergés kíséri. A tikkadt vendégeket egy kút várja a háztól jobbra levő kert szélén. Továbbhaladva, a verandától balra egy nyitott kerti konyha, a mögött pedig egy nagyobbacska pajta áll, ki tudja, mit rejtve. Ezzel szemben egy karám fekszik, állatokkal, többségben tyúkokkal. Előtte egy szürkésfehér bundás kutya fekszik, aki okos szemével talán azokat a beszélgető embereket figyelni, akik a lugas közepén levő asztal körül foglaltak helyet. Mögöttük, ha a karám mellett balra kanyarodnánk, ez zuhanyzó áll. De mi a ház felé fordulunk, ahol a legelső, ami szembe tűnik, az a bal oldali hatalmas üvegház, ami az épület 1/3-át elfoglalja. Belépve a legkülönbözőbb növények fogadnak, egy tavacska csupa békalencsével a felszínén, az aljnövényzetben pedig egy zöld hátú gyíkocska szaladgál. Hátul pedig már érik a paradicsom. Jobban körülnézve azonban rájössz, hogy ennek a hatalmas szobának csak a fele az üvegház, azzal szemben egy munkaasztal, és egy kanapéval és székekkel körülvett alacsonyabb asztal fekszik. Balra ezektől egy kisebb fészer, és egy lépcső, ami az emeleti galériára vezet, ahol akár 7-8 ember is kényelmesen elférhet. Ráadásul a helynek olyan energiái vannak, hogy 6 óra alvás teljesen pihentető, és olyan frissen ébredsz, mint máshol soha. Mindenhol matracok és polifoamok, a kényelemre egy rossz szava sem lehet senkinek. Visszatérve a földszintre észreveszed, hogy a falon a legkülönlegesebb kagylók vannak üvegszekrényekbe zárva, ezek a tanúi a házigazda számos, idegen országokban tett csodálatos utazásainak. Benyitsz egy ajtón jobbra, elindulva a ház közepe felé. Egy szűkebb szobába érsz, a falon mindenhol könyvespolcok fogadnak, megannyi olvasnivalóval. Egy karosszék is akad a sarokban, ha épp elfáradtál volna. Az egyik polcon régi fényképeket találsz, rajta a házigazda ősz, vidám, szakállas arca, barátságos és kíváncsi tekintete. Eszedbe jut ironikus humora, az egyhangúságból kizökkentő tréfás hozzászólásai. Tekinteted tovább vizslatod a helyet, és rájössz, hogy igazából nagyobb, mint elsőre gondoltad, hiszen jobb kéz fele alacsonyan egy beugró van, tágas fekvőhellyel és egy kis ablakkal a kertre nézve, bal kéz fele pedig egy kisebb műhely. Egyenesen haladsz, és a következő ajtó már a konyhába vezet, a fehér falakon kerámiák és tányérok, a tűzhely és a mosogatók mellett pedig kis, barna faszekrénykék. Otthonos és praktikus itt minden, feleslegességnek nyoma sincsen. Amit lehet, azt maguknak állítják elő, a kávét kecsketejjel iszod, a medvehagyma vagy a padlizsánkrém mindig ott figyel valamelyik befőttesüvegben. Oldalra nézel, a hátsó kamrából épp most jön elő a háziasszony, szomorkás arcát szürke haj keretezi, de amikor csendesen hozzád szól, hangja kedves és megnyugtató. Itt az asztalon mindig van valami harapnivaló, minden vendég hoz magával valamit, ha meg épp reggel vagy este térsz be ide, bőséges étkezésben lehet részed. Ilyenkor jó társaság vesz körül, érdekes történeteket hallasz, vagy épp vitákat a világ helyzetéről és alakulásáról. Ha épp nézeteltérés van, az emberek akkor is udvariasan vitatják meg egymással a kérdést. Ha azonban kicsit csendesebb légkörre vágysz, netán rágyújtanál, akkor egy piciny előszobán át innen vezet a kijárat a verandára is, ahol kényelmes karosszékek várnak, szintén jóízű beszélgetések ígéretét hordozva. Szép lassan beesteledett, hosszú volt a nap, előfordulhat hát, hogy inkább a magányt választanád a kedves barátok helyett. Sétálsz egy kicsit a sötétben, merengve a nap történésein, majd az égre emeled tekinteted, és rájössz, hogy jó helyen vagy, hiszen ennyi csillagot talán még sehol sem láttál egyszerre eddigi életedben. Nem győzöl gyönyörködni bennük, a látóhatár minden pontját beterítik, fényesek és egészen távoliak is. A Göncölszekér pedig egy az egyben kivehető közöttük. Ilyenkor döbbensz rá, mennyire felfoghatatlanul hatalmas is az univerzum. Szerintem már az is örvendetes, hogy ekkora részében gyönyörködhetünk.

Köszönöm ezt a két napot, szeretném, ha ez az életstílus és a szabadság, amit ott éreztem, sosem merülne feledésbe. Ez pedig a mi feladatunk kell, hogy legyen.

2011\04\15

clarity

Boldog vagyok.

Nem tudom, mi lett volna velem nélküled. Csak most, így, hogy látom az egész képet, és a kockázatot, csak most kezdem teljesen felfogni mit veszíthettem volna el. Elmondhatatlanul örülök, hogy újra itt vagy velem, nagyon féltem attól, hogy ez többet nem adatik meg nekem. Rendkívül ostobának tartom magam, hogy nem mérlegeltem megfelelően, és egy felelőtlen döntést hoztam, amivel veszélybe sodortam mindent. Tényleg nem sokon múlt, hogy nem álltak teljesen a feje tetejére a dolgok, és nagyon hálás vagyok, amit azért tettél, hogy ismét tiszta legyen minden, ami megadatott. Mindenbe belegondolni, annak fényében, hogy miken mész most keresztül... Talán még fel sem fogom egészen, mi történt itt valójában. Igazán elképesztő történetünk van. Ígérem, nem fogok neked több fájdalmat okozni. Soha többé. Az összes ember közül, akit ismerek, te szolgálsz rá a legkevésbé.

Örökké

 

nephros

2011\03\28

örök magány

csendben ülök itt, csak a saját lélegzetemet hallgatom. túlnőttek rajtam a dolgok, elmondhatatlanul fáradtnak érzem magam. de ami ennél sokkal nyomasztóbb, az az, hogy most, sok ideje először ismét teljesen egyedül vagyok, és ezzel nagyon nehezen tudok megbirkózni. kezd elhatalmasodni rajtam egy szorongató érzés, ami egyre inkább nő és terpeszkedik el a mellkasomban, a fejem pedig közben szét kíván robbanni. A Mester ma azt mondta, hogy az tesz minket igazán próbára, hogy amikor magányosak vagyunk, akkor hogyan találunk rá a helyes útra, és hogyan lendülünk át a problémákon.

tegnap az jutott eszembe, hogy mennyire felfoghatatlanul félelmetes az, hogy mindenki ugyanazt gondolja magáról, mint én. magunkból indulunk ki, és ezért végérvényesen be vagyunk zárva, hiszen senki nem léphet túl önmagán. el vagyunk választva egymástól, én én vagyok, te te vagy, és ez egy olyan akadály, amit soha nem léphetünk át, soha nem érthetjük meg egymást teljesen. mind azt hisszük, mi vagyunk a legkülönlegesebbek, hogy mi látjuk csak igazán a világot, máshogy nem is bírunk gondolkozni. ha valaki x-ben jobb nálad, te már ösztönösen keresed az y-t, amiben felülmúlod, mert ha nem keresnéd, nem éreznéd a létjogosultságod. minden változhat, de végső soron mindenki magára marad, csak magára számíthat. elképesztő ez az egyedüllét. meghasad belé a szívem, és könnyek gördülnek le arcomon.

hiába nézel őszinte szemekbe, előbb utóbb mindennek vége lesz, és vagy ők hagynak ott téged, vagy te őket. semmi sem tart örökké, csak a magány.

2011\03\06

walking on the borderline

Nincsenek határok. Még hajszálnyiak sem.
Az Univerzum végtelen.
A határok csak illúziók, az emberi elme teremtette őket, hogy könnyebb legyen megérteni és definiálni a dolgokat, de egy idő után a keret mindig tágulni fog, rájövünk, hogy mennyi mindent nem foglal magában, és tovább bővítjük, mindig új felfedezéseket téve. Folyton belefutunk ebbe a... sajátosan emberi megközelítésbe... legyen szó tudományról, művészetről... vagy épp a legfontosabbról: az emberi kapcsolatokról. Régóta okoz ez fejtörést mindannyiunknak, hiszen a végtelen lehetőségeket jóval nehezebb elképzelni, nemhogy megvalósítani...
Mi a helyzet tehát, merre tartunk? Mindenkiben van egészséges félelem az eddig meg nem tapasztalttal kapcsolatban. Azonban ott valahol, messze a látcsöveken túl, eddig ismeretlen világok várnak felfedezésre.

2011\03\06

no more getaway

szétforgácsolódott lelkű emberek vagyunk
vajon ez öröklődik?
sérült emberek sérült embereket nevelnek? még ha így is van, nekünk tanulnunk kell a szüleink történetéből. bizonyos kérdéseket boncolgatni kell, a csomókat ki kell oldani, a tüskéket pedig kihúzni. nem engedhetjük meg magunknak, hogy a szőnyeg alá söpörjük a problémákat. mert ott a sötét teher egyre csak lapul, és lapul, és előfordul, hogy olyankor tör ki, vagy folyásol be minket negatívan, amikor pont, hogy tiszta fejjel kéne gondolkoznunk. emlékezni kell, emlékezni kell közösen, és átbeszélni a dolgokat, mert nem biztos, hogy mindannyian ugyanúgy láttuk és éltük meg a helyzeteket. nem vezet jóra, ha eltemetjük a sérelmeket, mert lelkünknek az a része sebet kap, és mint sebesült rész, folyamatosan figyelmet és kárpótlást követel. ezt pedig ha nem vesszük észre időben, nemcsak magunknak árthatunk vele, de másoknak is. észnél kell lenni, felkészültnek önmagunkkal kapcsolatban, tudni kell, mikor mire számíthatunk magunktól. ha tudatosan kezeljük ezt a kérdést, idővel minden jobb lesz majd, és ugyan ha nem is gyógyulnak be a sebek teljesen, legalább az elfertőződésétől sem kell tartanunk. odafigyeléssel rengeteg időt és fölösleges bosszankodást, önmarcangolást spórolhatunk meg. sajnálkozni mindig könnyebb egy problémáról, mint tenni ellene, ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. ez sajnos nehezebb, mint egyszer megtanulni úszni, mert itt nem elég ha elevickélsz a felszínen maradva, hanem minden ugrásnál egyre mélyebb, sötétebb és zavarosabb víz vár téged odalent, egészen addig, amíg a merülési folyamat már nem lesz ijesztő, hanem inkább kíváncsisággal tölt majd el.

2011\03\02

egy csónakban

Mi ez az egész vonzalom? Kitörölhetetlen a szívemből, rabul ejtett. Az őszinteség a kulcs? Az egymással szembeni feltétlen nyíltság? Mind ugyanazt tapasztaltuk, mind ugyanannak a dolognak váltunk a függőivé. Közös a jelenünk, soha nem akarlak elengedni a titeket. Remélem, nem csak egy végtelen ciklus része ez, s nem feledjük el egymást sohasem. Az nem történhet meg! Hiszen lelkünk töredékeit most már egymásban hordozzuk, és ez összeköt minket - más ezt most nem értheti meg.

Csak ennyi kellett, a tér és az idő találkoztak egy metszésponton, és minden megváltozott. Ugye, mennyivel más így látni egymást? Ez most valóban életre szóló.

Már hiányzik, pedig még egy napja sincs. Mi az, aminek ilyen szinten a foglyai lettünk, ami nem ereszt minket? Mert valami mindig kell. Mert akkor állandó a pezsgés. Folyamatos az impulzus vétel - és adás. Nem maradsz magadra, nem maradsz egyedül, csak ha Te is azt akarod. Ott töltöd az egész napodat, van, hogy mindegyiket egymás után. Ez lesz az új életszíntered. Mindig megtalálod a helyed, és folyamatosan része vagy valaminek. Valaminek a részévé válni, egyesülni vele, alakítani, mozdítani, létezni benne - teljesen beszippant, és kiteljesít. És onnantól már Te vagy Ő, és Ő sem ugyanaz már nélküled. Együtt mozdultok, együtt lélegeztek, és ahogy egyre jobban ismeritek meg egymást, egyre több történetre derül fény, és egyre mélyebbé válik a dolog. És ekkor válik egyértelművé számodra, hogy teljesen a lényeddé vált.

Valahol ezt keresi mindenki. Jó esetben mindenki arra törekszik, hogy a lehető legintenzívebben élje meg az életet. És lehetsz te a lépcsőházban élő néni, aki percrepontos jelentést készít minden lakóról, nem rejtve véka alá véleményét, vagy az az ember, a fáradságtól és mentális elgyötörtségtől egy állomáson mezítelenül leszáll a vonatról, és elkezdi tolni, hogy induljon már. Lehetsz az, aki eltöri a lábát, és akinek nem hisznek, és azt mondják neki, álljon rá, és utána két napig még nem műtik meg, és tűr, és tűr... utána meg mindenki kompenzálni akar nála a bűntudat miatt, és ő ezt is méltósággal viseli, emelt fővel, egész életében. Mindig tartja magát, otthon sem okoz csalódást. Csoda hát, ha néha kicsit ő is összeroppan? És megint másvalaki, aki tökéletes képet mutat, de egyszer átszakad gát, otthon megeszik mindent amit talál, aztán zokogva a bűntudattól és önutálattól kiad magából mindent? Vagy az, aki embertelen sokat dolgozik, aztán valaki, aki megteheti, indulatból pálya alkalmatlannak nevezi, mire ő 20 percen át zokog, utána pedig faarccal megy az életének egy másik területén szakdolgozatot írni? És a Fekete Hattyú? Ő mit művelt magával? Mi ez, amit művelünk, mit élünk át? Elgondolkozom néha ezen. Tegnap megkérdezte tőlem egy barátom, hogy én sírtam-e már versen. Azt mondta, van, aki szokott, és van, akiről tudja, hogy sosem lesz rá képes. Tényleg ennyi lenne hát? A megoldás valahol itt keresendő? Van, akikben megvan, és van, akik (nem biztos, hogy szánt szándékkal) elzárták magukat tőle?

Kitartást kívánok mindenkinek, mindenki maradjon a tűz közelében, ne fagyjon meg az, amit magatokban hordoztok.

2011\02\23

Modern mese

Nem véletlenül szól minden valamirevaló történet az összefogásról.

Én ma értettem meg teljesen a Gyűrűk Ura jelentőségét ránk nézve. Kilátástalan a helyzet. Ez immár tagadhatatlan, minden erről szól, mindenki erről beszél, még az is, aki fel sem fogja igazán. Meg kell váltanunk a világot. Minden nagy kor minden gyermekének ez a feladata. Márpedig minden kor jelentős, maximum mi vagyunk túlságosan vakok ahhoz, hogy ezt beismerjük. Eljött az idő, nem tehetünk úgy, mintha minden rendben lenne. Mi, akik közel állunk egymáshoz, hasonlóan gondolkozunk, egy hullámhosszon vagyunk, össze kell, hogy fogjunk, tennünk kell valamit. Mert ha mi nem teszünk, senki más sem fog. Nekünk megadatott a lehetőség, és bolondok vagyunk, ha nem ismerjük fel, és nem élünk vele. Valami jelentőset kell tenni, mindenki ezért él, és ezért hal meg, a tétlenség végzetes számunkra. Bárhogy halogatjuk, tagadjuk, vagy megyünk el mellette, mi arra születtünk, hogy megváltoztassuk és megváltsuk a világot, és pokolba minden elbizonytalanító gondolattal, ami befészkelte magát a fejünkbe. Valami maradandó dolog megalkotására vagyunk hivatottak, olyanra, amit megőrizhet az emlékezet. Sosem szabad ezt elfelejtenünk, még a legkétségbeejtőbb pillanatban sem.

... "Mind így van ezzel, aki hasonló időket megél, de a döntés nem rajta áll. Nekünk arról kell döntenünk, mihez kezdünk az idővel, amely megadatik."

Mi vagyunk ennek a kornak a Gyűrű Szövetsége.

2011\02\16

a partról nézve

Eredetileg ide ma valami nagyon keserűt és kiábrándultat akartam írni. Az utóbbi időkben nagyon kicsúszott az irányítás a kezeim közül, elég terhes gondolatok nyomasztottak, és nem láttam semmi kiutat, úgy véltem, mélyponton vagyok (de legalábbis afelé tartok).

Rájöttem, az, hogy ma nem tettem fel ide a délutáni írásomat, afféle próbatétel volt. Hogy végképp elönt-e a keserűség... és ami még nagyobb baj, hogy ezzel megfertőztem volna másokat is. Pont itt keresendő valahol a felelősség kulcsa, nem engedheted meg, hogy másokra is átrakd a saját terhedet - legföljebb annyira, ami feltétlenül szükséges a megértéshez és az együttérzéshez.

Szerencsére megint itt voltak a barátaim, akik tudtukon kívül is állandóan segítenek. És ugyan néha még mindig úgy érzem, mintha a fejem belsejében lennék egy lakatlan szigeten, elveszve valahol, a vészjelzőm leadja a koordinátákat, és hiszem, hogy teljesen sosem fogok magamra maradni.

2011\01\11

alone in the everydays

Ma már nem játszom veletek tovább.

Fontosabb dolgom van, vissza kell térnem magamba, és meg kell találjam az elveszett időt. Kimerítő egy idő után, ha az ember ennyit szánkózik a különböző tudatállapotok között. Néha iszonyatosan fáradtnak érzem magam, és arra gondolok, mennyivel egyszerűbb lenne, ha valahogy egy szinten tudnám tartani magam. Sajnos azonban mindig is problémám volt az egyensúly megtalálásával.

Többnyire csak akkor sikerül, ha azokkal az emberekkel vagyok, akik teljesen elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, akikkel a leginkább otthon érzem magam. Nagyon hálás vagyok, hogy megtalálhattam magam velük, szerencsés vagyok, hogy megtaláltam őket, hogy megtaláltuk egymást.

Ha ők nem lennének, sokkal nehezebb lenne minden.

Örökké hálás leszek. Azt akarom, ezt tudjátok meg.

2011\01\11

A Fattyú monológja

Fattyú. Így hívnak.

Ez a név már alapból kölcsönöz egyfajta kívülállóságot hordozójának. És kívülállónak lenni nem egyszerű. Nem egyszerű, ha teljes rálátást kapsz a társadalom teljes mocskára, és hogy még nehezebb legyen: a bemocskolói között kell élned, létezned, boldogulnod. Meg kell tanulni elvegyülni. Olyan szerepeket felölteni, amellyel létezni tudsz, és eléred, amit akarsz. Mert két választásod van: világgá futsz örök fájdalmaddal, vagy pedig kétségbeesetten ragaszkodsz az utolsó körömmel is abba, amit igaznak vélsz: nehezen felépített, remélhetőleg ártó befolyásoktól mentes elveidre. Furcsa meghasonlás ez olykor, hiszen állandó álarcodban időnként olyan eszközökhöz kell nyúlnod, amiket megvetsz, olyan dolgokat kell kimondanod, amit a legszívesebben lenyelnél, vagy pedig azt kívánod, bárcsak sose jutott volna eszedbe. Néha azon kapod magad, hogy elkerülhetetlenül megfertőzött a világ: de jó is lenne, ha némának születtem volna, és így kívül maradhatnék. Hiszen anyám-apám sem akart talán, eredendően nincs okom ragaszkodni az élethez.

Makacsságom miatt mégis itt maradok, tudván: csak magamra számíthatok.

2010\12\22

coincidence

Nagyon durva, hogy tényleg nincsenek véletlenek. Kell, hogy legyen egy univerzális rend, és ezt nem csak azért mondom, mert így könnyebb a súly, hanem tényleg meggyőződésem, hogy így van, csak egyszerűen nem mindig látjuk át. Néha azt hiszed, minden elveszett, aztán a legváratlanabb pillanatban mégis rád köszönt. Néha bárhogy keresed, minden erőfeszítéseddel rajta vagy, máskor meg hopp - egy pillanat az egész, és elintéződött. Egyszerűen csak azért, mert akkor és ott jött el az ideje. John Locke mondja, hogy néha akkor találunk meg valamit, ha felhagyunk a keresésével. És tényleg. Egyre több ilyen történik, és én egyre inkább biztosabb vagyok benne, hogy nem szabad nagyon rástresszelni/ráhergelni magad valamire, mert attól még az nem fog működni. Csak hát persze ezt egy olyan mérhetetlenül dacos embernek - mint amilyen én vagyok - időnként nehéz elfogadnia. Látni kell, és megérteni a dolgok valódi jelentősségét, még a legelkeseredettebb helyzetben is. Mert hát különösképp olyankor fordul elő, hogy már csak a saját öntudatod nyújt menedéket, különben végleg elvesznél.

Nem úgy fogalmaznék, hogy ez valamiféle univerzális igazságosság, inkább afféle harmónia, egy olyan mechanizmus, ahol a kerekek fogai tökéletesen illeszkednek, de az egész óraművet átlátni képtelenség.

2010\12\08

képek keret nélkül

valaminek történnie kell mostmár, de nagyon gyorsan. olyan érzés, mintha az a valami már ott lenne a nyelved hegyén, de képtelen lennél kimondani. képek keret nélkül. próbálnám felfogni, és megérteni az egészet, de csak szilánkos, jobbára értelmezhetetlen töredékekben jut el hozzám az üzenet. néha nagyon kétségbeejtőnek érzem a helyzetet, néha pedig egyenesen szárnyalok, de akkor megint beszippant valamilyen légörvény, és én megtépázva, értetlenül bukkanok fel belőle ismét, nem tudván, hogyan jutottam el ismét arra a pontra, ahol éppen vagyok. és közben folyamatosan hiszek. hiszek, és fogalmam sincs benne, hogy miben hiszek. néha olyan, mintha csak áltatnám magam. "hamarosan bekövetkezik", "mindjárt itt lesz", "már nem kell soká várnod". de mi, ki, mire? nekem kéne valamit tennem? mit tehetnék még? mit csináljak máshogy? és főképp: hogyan? mit kéne megragadni? mit kéne elengedni? teljes a káosz, talán a legnagyobb egész eddigi életemben. mert most van tétje. úgy érzem, most van tétje.

és én nem tudom, merre induljak el, vagy hogy szükséges-e egyáltalán megmozdulnom.

2010\12\01

life goas on

Nagyon derülátó gondolataim vannak mostanában. Például hihetletlenül örömteli élmény abba belegondolni, hogy az embernek vannak barátai, akikkel tudja, hogy örökre ki fognak tartani egymás mellett, és bármerre is vezessen az útjuk, bármilyen helyre is jutassa el őket az élet, mindig is ott lesznek egymásnak, mert az erre az életre szóló kapocs sosem fog elszakadni, hisz' végtelen hosszú és összeköti őket. Átélni együtt és megosztani az élet legjelentősebb pillanatait elmondhatatlan élet-élmény. Merni kell, és megvalósítani az álmokat, csak így különbözhetünk. Remélem, még életem vége előtt megadatik számomra egy olyan élmény, hogy együtt, egy helyen lehessünk együtt, és onnan pedig békésen, mindenki a maga idejében mehessen tovább.

2010\11\01

nincs hova szaladni

mikor születik meg a döntés, ami az életet választja a halál helyett? minden alkalommal, amikor átéled a lélek lélekzetvételét, tested a remegéstől megfeszülve várja, hogy az energia végre átjárja, és valakinek az ölelésében feloldódva, elfeledhesd milyen volt e magányos óra. kezeid hiába vágynak gyermeki simogatásra, ujjaid mégis az apokalipszisről mesélnek, hátha felégetve mindent maguk mögött ne érdemeld meg mert nekik sem jött össze mindannyiunk szemében rejtett kétségbeesés, nem tehetek róla, a remény nekem kevés, szeretném ha tudnák, nekem milyen nehéz, elfogadni azt, hogy meghalunk és kész

ha már felül emelkedtünk a gravitáción, ne ragadjunk le az elmúlandón, szeretnék én is veletek tartani, de még van itt egy csomó, amit meg kéne oldani, hagyjatok nekem, egy csipetnyi esélyt, hogy megtaláljam azt, amit elhagytam rég, itt volt valahol, csak elfelejtettem, hogy nagy igyekezetemben hová is temettem, meglesz az a szikra, hogyha mélyre ások, és felrobbantja majd az egész világot

2010\10\27

divenire

Gyakran gondolok úgy magamra, mint aki felett már eljárt az idő. Mint aki túl sok lehetőséget szalasztott már el életében ahhoz, hogy értelme legyen tovább folytatni. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ha gyerekem lenne, mennyi mindent máshogy csinálnék, mint az én szüleim. Már ismerem a hibáikat, és tudom, hogy nem követhetem el azokat. De ki tudja, ez végső soron hova vezetne? Lehet, hogy ez sem lenne tökéletes ösvény, és előre nem látott tévutakra vezetne... de majd úgyis csak akkor fog kiderülni. Gyakorlatban úgyis minden más, mint elméletben. Az elméletben lehetetlen végiggondolni az összes kockázati és befolyásoló tényezőt.

Szerencsére mostanában egyre gyakoribb egy másik állapot, amikor reménykedve és bizalommal gondolok a jövőre. Ilyenkor megannyi lehetőség tárul fel a fejemben, és semmit sem bánok ami valaha megtörtént velem.

Egyre inkább úgy érzem, hogy most kell cselekednem, most kell elindulnom egy új úton az ismeretlenbe.

Mindenkinek változó időre van szüksége ahhoz, hogy beleszeressen önmagába, megszeresse a saját mozdulatait, szava járását, gesztusait, reakciót, gondolatait, hangulatait. Van, akinél ez természetes folyamat, és már korán bekövetkezik. Van, aki sokáig nem tudja elfogadni, hogy xy-ként kell léteznie, és folyamatos a küzdelem, a keresgélés. De biztos vagyok benne, hogy ez a pillanat, ami elindítja az elfogadásnak ezt a semmihez sem hasonlítható folyamatát, előbb utóbb mindenkinél eljön, talán a legváratlanabb pillanatban köszöntve rád.

2010\09\27

új kezdet

Nem tudom, mi ez az egész, nem tudom, mi lesz, csak azt tudom, hogy jó, és hogy minden megváltozik, mert az új életem elkezdődött.

Én... egyelőre elég meghatározhatatlan még ez a kifejezés.

Eddig valami nem volt az igazi, túl nagy zsivaj volt a fejemben, és túl sok felé húztam. De most már érzem, hogy amire ezentúl figyelnem kell, a fókuszom tárgya én vagyok, és fel kell ébresztenem magam, hogy lényegemben önálló lehessek végre. Megváltozik az egész perspektíva.

A változás 3 nappal ezelőtt, pénteken következett be, onnantól van bennem egyfajta új időszámítás. A változás kirobbantása a számomra egyik legkedvesebb embernek köszönhető, az ő mondatai ébresztettek fel véglegesen (de természetesen az eddigi jeleknek is sokat köszönhetek, nem véletlenül vezetett így az út idáig).

Többek között az egyik mondat ez volt:

 

"hagynod kéne hogy mások megszerethessenek azért ami vagy, ahelyett hogy önmagukat akarod velük megszerettetni"

 

Vége, nincs több tükör, se maszk, ami mögé menekülhettem, ahonnan beszélhettem, ahonnan védekezhettem... annyira féltettem magamat, hogy nagyon ritka volt az a pillanat, amikor őszintén, tisztán megnyíltam valakinek.

Akik ezt meglátták (vagy meg fogják látni), és megszerették, azok mellettem maradnak. Akik pedig csak egy képbe, egy maszkba szerettek bele, el fognak tűnni. Így lesz a legjobb.

Vannak buktatók, még elbotlom néha, de már érzem, és a világ is egyre inkább érezteti velem azt, hogy jó útra léptem.

Köszönöm.

 


2010\09\17

Posztmodern prométeuszok

Jó kis nap volt ez, bizony. Tegnapi Placebo miatt kicsit elaludtam, így késtem a mozgásórámról, de nem lett belőle nagy gond. Aztán elbúcsúztam egy horvátországba menő cimborámtól, uána uzsgyi haza, és némi táplálék rohamléptekben való elfogyasztása után indultam is el újra, ugyanis délután találkoztam az én legkedvesebb barátommal. Beszélgettünk egy jót egy kis pincehelyiségben levő kocsmában, aztán kijövet onnan a nap szinte bántó világossága közepette elfogyasztotuk a maradék söritalunkat, amit így éhgyomorra eléggé megéreztünk mind a ketten. A búcsú után én utamat a Bárka Színház felé vettem, mert osztálytársaimmal hivatalosak voltunk egy nyílvános főpróbára. "Igazság" volt a darab címe, és elég ígéretes alkotás, csak a végén már kicsit nehezen tudtam figyelni (sok sört kellett visszatartanom, ez a két óra elég nagy teljesítmény volt így is, az biztos). Kijövet egy lány osztálytársammal, valamint az új és az egyetlen fiú osztálytársammal meg annak barátnőjével és egy cimborájával ültünk be egy kis csehóba. Tanulságos volt, kiderült többek között, hogy parázsló gyufát nem szabad visszatenni a többi közé a gyufaskatulyába, mert az biza hazavágja az egészet (ráadásul utána szörnyű foszfor szag is lesz); hogy a citromot, amit a poharakra raknak, felelősséggel kell fogyasztani; hogy a csapos ha rossz kedve van nem csinál mojito koktélt; valamint hogy egy bankautomata ellopása több pénzzel jár, mint amennyit nyerünk vele - de az elv a fontos, na meg hogy otthon át lehet alakítani mondjuk pez cukorka kiadó automatává.

Érdekes, hogy azt vettem észre, elég gyakran ösztönösen ráérzek, hogy kikkel van dolgom ebben az életben, és kik azok, akikkel jobb, ha távolságot tartok. Itt az élő példa: az új srác osztálytársam nagyon jófej, és megvan benne az a valami. Az a valami, amit nem tudok definiálni, de ha nincs meg valakiben, az hamar szemet szúr. Viszont ha megvan, akkor érzed, hogy valami közös. Valami, aminek szervesen köze van Élethez magához, nem nem tudnám leírni, hogy mi az. A tűz hordozói. Posztmodern prométeuszok. Jobban nem tudnám most kifejezni.

A cimborájával kapcsolatban viszont egyből éreztem, hogy nincs meg benne az a valami, nemcsak a modora miatt, meg hogy pl. cinikus, megkeseredett, előítéletes, és hogy elég szűk rálátása van bizonyos dolgokra, hanem egyszerűen csak sütött róla. Sugározta, hogy börtönben van, a saját börtönében, amiből nem tud, talán nem is akar kitörni. Talán nem is realizálja, hogy börtönben van, és örökösen ugyanazt a kört futja, ugyanabba a csapdába esik bele, és ennek ellenére könnyen meglehet, hogy élvezni tudja az életet. Több ilyen emberrel találkoztam már. Ha nem vigyázunk, időnként könnyű a csapdájukba esni (kiváltképp, ha vonzalmat ébreszt valamelyikük bennünk).

Vitatkoztak is valamiről a srác osztálytársammal, de ő nagyon derekasan megállta a helyét, míg ez a fickó csak terelte a témát, ha már nem tudta mivel igazolni, amit mond. Nagyon sokat elárul egy emberről, hogy hogyan vitatkozik, milyen módszereket használ.

Aztán elindultunk, lementünk a metróhoz, én kicsit magamba mélyedtem, aztán elköszöntem, mert nekik jött a metró, és én mentem egyedül a másik irányba. Ezután pedig volt még egy érdekes dolog: felszálltam és leültem, majd egy pár megálló múlva egy idősebb, rövid hajú, szemüveges, zömökebb nőre lettem figyelmes, aki ott ült előttem, tőlem balra. Nagyon furcsán gesztikulált, élénken dolgozott az arca, és gyakran némán szavakat kiabált maga elé, főlé (talán átkozódott, lehet istennek címezve mondandóját), esetenként pedig a mellette ülő szakállas fickóhoz, aki viszont láthatóan nem ismerte őt. Rövid hezitálás után felvettem vele a szemkontaktust (legutóbb egy önjelölt költőt "fogtam" így, aki Babits leszármazottjának vallotta magát, de erről majd máskor), a többi utas úgyis úgy tett, mintha ott sem lenne ez a nő, mintha nem történne semmi. Hamar észrevette, és kommunikálni kezdtünk, bevallom, nem mindig értettem amit jelzett, inkább a saját nyelvemre próbáltam lefordítani: volt például, hogy nagyon a metró hátsó vége felé mutogatott, mintha csak azt akarná mondani, "nincs visszaút", aztán széttárta a kezét, mintha nagyon tehetetlennek érezné magát valamivel kapcsolatban, végül a következő megállónál, leszállás előtt még az ég fele mutatott ujjával, ami úgy tűnt, mintha azt akarná sugallni, hogy "majd ő eldönti".. aztán sietve leszállt, és nem láttam többet. Ez is mutatja, hogy egy kis nyitottsággal sok minden érdekes dolgot meg lehet ám tapasztalni. Nyugodt, békés, és a magam módján közvetlen voltam, amikor hazaértem. Jót tett velem ez a nap, csak bevallom: nagyon elfáradtam. Azt hiszem, most aludni térek. Jó éjszakát.

 

 

2010\09\14

chaos

Rájöttem, hogy az életben tényleg csak a random dolgok adják... főleg a nőkkel kapcsolatban.  Örök a zűrzavar, bizonyosságra jobb, ha nem is számítok (általában úgy semmivel sem kapcsolatban). Egyszerűen csak így működnek igazán a dolgok...

süti beállítások módosítása