Waking Life

2011\12\25

Pályára álltunk

Elérkezett az az idő, amikor azok az emberek, akiknek meg kell találniuk egymást, egyre könnyebben, egyszerűbben, és gyakrabban gyarapodnak ily módon spirituális élményekkel. Szép lassan minden le fog morzsolódni, ami nem oda való, és csak a lényeg marad meg, az a kapcsolat, ami összeköt minket. Érezzük, hogy hol, és mikor van a helyünk, kötődünk és kapcsolódunk egymáshoz. Érezzük, hogy valami kialakulóban van, valami, amit mi irányítunk, és ami mindent megváltoztat majd. Ígéretes, végtelen lehetőségeket tartogató jövő áll előttünk, beleborzongok, elég, ha csak rá gondolok. Nincs megállás, nincs visszafordulás, visz előre a közös Én-Tudat. Szinte látunk minden előttünk levő pillanatot. Hatalmas dolgok vannak itt kialakulóban, és mi a részesei leszünk, sőt, a mozgató rugói. Változik a világ, meg fog változni a világ. Nincs ok a félelemre, nincs ok a megtorpanásra. Hallgassatok a belső hang szavára. Hinnünk kell benne, hogy most már minden rendben lesz.

2011\12\24

megérdemelt nyugalom

Van ebben a 23-ban valami. Rámutatott a lényegre, most már újra tisztán látok. Megkönnyebbültem. Nemsokára vége az évnek, és én már most érzem, mekkora terhet fogok ledobni a vállamról. Most kezd leesni szép lassan, mennyi minden történt ebben az évben. Elképesztően hosszú volt, nagy utat jártunk be. Az igazi változás azonban csak ez után jön majd. Hála az égnek, mi megedződtünk, felerősödtünk, kíváncsian pillantunk az új kihívások elé. Az energia, amit érzünk és használunk, egyre nagyobb teret ölt, ez már most látszik. Eljött az ideje megnyugodni egy kicsit, venni egy mély lélegzetet, lassan kiengedni, és úgy lépni egyet előre. Az egész világ készülődik.

2011\12\19

Sorstársak

A bölcsesség egy idő után nem ér semmit. Csak az számít, hogy benne vagy, és pontosan a személyes érintettség miatt lehetetlen ki-, vagy átlátni, logikusan gondolkozni és dönteni. Ezért csak széttárt karral, tehetetlenül állsz barátaid előtt, akik bombáznak a racionális érveikkel, és nem értik, hogy művelheted magaddal azt, amit. Szerencsére ezen a szinten is érhet váratlan vigasz - ilyenkor találkozhatsz sorstársaiddal, akik formára kicsit más, lényegben azonban pontosan ugyanilyen helyzetben vannak. Nagy egyetértésben meg is állapodtok abban, hogy nincs mit tenni, az ésszerűséget sutba lehet dobni, egyszerűen csak tűrni kell, és várni, várni, hogy mikor lesz vége... mikor lesz jobb, mikor változik meg minden. Egyet lehet tenni, meg kell próbálni a lehető legjobban csinálni a dolgokat, mert tökéletesen úgysem lehet, nincsen egy jó megoldás. Tanulni, tapasztalni, és figyelni kell, hogy készen állj, amikor eljön az ideje, és ne bánd meg a döntéseket, amiket hoztál. Fontos, hogy lehetőség szerint ne sérülj, és soha ne vesztesként gyere ki a dologból, hanem olyan emberként, aki ezáltal is több lett. A legfontosabb azonban hinni. Anélkül nem ér semmit az egész.

2011\12\08

Vihar

Az ablakon keresztül a tomboló vihart nézem. Mintha csak a lelkembe nyerhettem volna bepillantást. A fák hajladoznak a szélben, de még tartják magukat. Egy csupasz lombkorona tetején magányos madárfészek ül, a levelek őrülten kavarognak körülötte. A szél meg csak tépi, szaggatja, facsarja ki az egész világot. Hirtelen esőcseppek csapódnak ablakomhoz. Ezek pedig a könnyeim, üvegcella mögül dörömbölve. Én pedig olyan erősen szorítom magamhoz ezt a fájdalmat, mint gyerek a medvéjét, sosem tudtam igazán elengedni. Vajon végig fog kísérni egész életemen? Vagy egyszer csak nem bírom majd tovább, és kirobban belőlem minden? Érzem, hogy túl sok ideje hordozom már. Nem tudom, vagyok-e annyira erős, vagy ostoba, hogy még egyszer akkora kínt okozzak magamnak. Néha szeretném azt hinni, hogy a dolgok változnak...ám attól tartok, van, ami mindig ugyanaz marad, mert igazából nem is akarjuk, hogy megváltozzon. Muszáj ezeket a kérdéseket a felszínre hozni. Tudnom kell, hogy mit akarok, minden következményével együtt.

2011\12\06

Látok.

Azt hiszem, végre sikerült teljesen átállítani az elmémet arra, hogy csak a lényeget lássa. Az energiát. Színeket, szintet, burkot. Így most már könnyebb irányítani is, főleg a saját szempontomból, hogyan gazdálkodjak vele, védjem le magam, vagy épp segítsek... Mindig is iszonyatosan érdekes volt megfigyelni, hogy ezen a másik szinten hogyan mennek valójában a dolgok, milyen történések zajlanak le, miközben elfedi ezt az egészet a valóság illúziója. Remélem, hogy nem téveszt meg többet. Mintha visszatérnék valamihez, amit mindig is tudtam, csak elfelejtettem. Ez elég nagy biztonságérzetet ad, még ha valami negatív történik is, legalább könnyebben tudom azonosítani mi volt az, mi a forrása, és így kezelni, feldolgozni. Nem azt mondom, hogy nem fognak meglepetések érni, de valami hasonló. Afféle különleges érzék, ami a segítségemre van. Kíváncsian tekintek az előttem álló időre, már alig várom, hogy hasznosítsam ezt az adományt, felismerést, vagy képességet, nevezzük ahogy akarjuk. Egy biztos: mindenki képes az előhozására, használatára és fejlesztésére: "csak" hinni kell benne. Hála az égnek, most már tisztább lett minden.

2011\12\05

femme

Egység, teremtő erő... egyszerre gyermekek, és a legkomolyabb felnőttek. Ők azok, akik áldozatot hoznak, és azok is, akikért mindent képesek lennénk feláldozni. Önfeledten játszanak, de ha eljön az idő, terhüket felelősségteljesen hordozzák. Befogadók és elfogadók. Gondolunk rájuk menedékként, de tudjuk, hogy ők is biztonságra vágynak. Méltóak a legnagyobb odaadásra és figyelemre, amit élőlény kaphat, a jutalom pedig nem marad el... mert képesek ennek a százszorosát visszaadni. Nem csak teremteni tudják az életet, hanem meg is változtatni azt. Senki sem képes ilyen hatást elérni rajtunk, senki sem képes annyi energiát és erőt adni, mint ők. A legérzékenyebb teremtmények ezen a földön, akik ősi tudás birtokosai. A legnagyobb varázslók, nem egyszer önmagukat is elbűvölik, egy teljesen másik valóságot teremtve. Kétségtelen, a mágia fontos része kelléktáruknak, amihez csak hozzáérnek, azon felfedezhető a nyoma. Egy másik dimenzió lakói, akik színesíteni jöttek ezt a világot. Misztikusok. Gyógyítók. A legnagyobb tanítók. Elképesztő hatalom van a kezükben, csak meg kell tanulniuk használni, és élni vele. Nem egyszerű, az biztos... ezt tisztelni kell, és megbecsülni. Ők az élet forrása.

2011\11\27

Haris köz 1/A

Emlékezetes volt ez az öt nap, vasárnaptól csütörtökig.

Minden helyen, ahol az ember ennyire intenzíven él meg valamit, ott hagy a lelkéből egy darabot. Ez történt ezúttal is, amikor forgattuk ezt a rövidfilmet. Azt hittem, már sok ilyen tapasztalatom van a különböző próbafolyamatoknak köszönhetően, de rá kellett jönnöm, hogy ehhez foghatót még nem éltem meg. A titok persze biztosan abban is rejlik, hogy hozzám közel álló emberekkel csináltam ezt végig. Egyszerűen az ilyen élmények olyannyira beleégnek a lelkembe, hogy amikor egyszer csak vége lesz, olyan, mint kicsit meghalnék, és nem lenne tovább. Alig fogom fel. Nem találom utána a helyemet. Idő kell, mire visszarázódunk a mindennapokba. Furcsa, hogy már nem oda megyek haza. Majdnem öt napig, 0-24-ben ott éltünk, 4-5 órás alvásokkal csinálva végig forgatást. Egyszerűen csodálatos volt látni, ahogy megtöltjük azt a helyet élet-energiával, szinte tapintani lehetett. Egész nap pörgés, folyamatosan toppon kell lenni, minden pillanat jelentőséget kap, mert szünet nélküli a koncentráció és a figyelem. Lazítás akkor van, ha eszünk, főtt ételt, közösen, asztalnál. Hiába no, mindennek meg kell adni a módját... és mi meg is adtuk. Ott vannak még persze a 4-5 perces cigiszünetek, egy kis felszabadult beszélgetés, esetenként kávézással egybekötve, de sietni kell, mert egyrészt piszkosul hideg van, másrészt minden perc fontos lehet a forgatás szempontjából, ezt megtanultuk. Ha épp nem is megy a kamera, valamit segíteni, vagy be-, és átrendezni mindig lehet. Nagyon jó az az érzés, hogy nincs elvesztegetett idő. Szerintem az ilyen intenzív létállapotok megtapasztalásáért élünk. Nem is beszélve arról, hogy az ilyen szoros, állandó együtt lét alatt mennyire meg lehet ismerni, és közel lehet kerülni azokhoz, akikkel dolgozol. Hasonló ahhoz, mintha családod lenne, mert mindenkit elfogadsz olyannak, amilyen, mert nem számítanak a különbségek, csak az, hogy együtt összefogtunk egy közös cél érdekében. Így kéne működnie az egész emberiségnek. Amíg azonban ez globálisan nem jön létre, hát így fog megvalósulni, kisebb-nagyobb csoportokban. Ez a fejlődésünk kulcsa. A munkamegosztás mindig arányos volt, összességében mind beleadtuk a szívünket-lelkünket. Aki épp ráér, az szalad el estebédért, a többiek addig megterítenek, a reggelit is mindig intézi valaki, éhen egyszer se maradtunk. Ugyanez az alkotási folyamat terén is: mindenki folyamatosan képben van, és feltalálja magát, megtalálja a helyét, ahol épp előremozdíthatja az egészet. Mint egy élő, lélegző, vibráló organizmus. Így vagyunk effektívek, és így kerül mindenki harmóniába önmagával. Szerintem mindenki ezt a fajta harmóniát keresi az életében... amikor azonosul önmagával, és valami felsőbb szellem részének érzi magát. Itt nincs szükség arra, hogy bármit is megjátssz, vagy hazudj... például önmagadnak. Egyszerűen se értelme nincs, se helye. A legjobb pedig az, hogy nem is várja el senki. Kialakul köztünk egy kapcsolat, ami megfoghatatlan, de összeköt minket. Együtt-lét. Amikor már annyira rá vagyunk hangolódva egymás rezdüléseire, hogy akár a beszédre se lenne szükség. Egy tekintetben, vagy mozdulatban úgyis ott van minden... de van, hogy még ennyi sem kell. Persze nehézségek is akadnak, hiszen az ember egy ennyire intenzív 15 óra után már türelmetlenebb, és kevésbé toleráns... előjönnek dolgok, amik növelik a feszültséget, néha elkerülhetetlen a súrlódás... de úgy vélem, hogy sikerrel vettük az akadályokat. Amikor valakiből kibukott valami, a többiek egyből arra hangolódtak rá, hogy feltöltsék, és visszahozzák. Nem is beszélve arról, hogy tudjuk, hogy ha valaki mond valami olyat, az nem a másik személyének szól, hanem az adott helyzetnek, így könnyebben lehet kezelni az ilyesmit. Mi pedig jól működtünk együtt. Nagyon szerencsés vagyok, hogy dolgozhattam velük, és ezért szeretnék is köszönetet mondani.

Először is a film megalkotójának, aki rám írta ezt a szerepet, amiért én végtelenül hálás vagyok. Nagy lépcsőfok volt. Elképesztő energiaszinten csinálta végig ezt az egészet, egészen oda visszamenőleg, hogy hónapokkal ezelőtt megálmodta ezt a filmet, és papírra vetette első sorait, egészen ezzel az öt napos forgatással bezárólag, és akkor az utómunkákról, vágásról még nem is beszéltünk. Mindig képben volt, pedig százfele kellett figyelnie, pörgött, volt, hogy egy tucat embert kellett kezelnie és irányítania. Emlékszem, amikor ajkán a következő napi forgatási tervekkel aludt el. Így ringatta magát álomba. Elképesztő lelkesedése és maximalizmusa példaértékű lehet mindenkinek, aki hasonló pályán akar tevékenykedni. Sosem nyugodott bele, ha akár csak egy parányi hibát is felfedezett a képen, ha homokszem került a gépezetbe, hát addig csiszoltuk, amíg tökéletes nem lett. Ehhez bizony mérhetetlen energia kell, de megéri... és tényleg csak így érdemes. Számomra még mindig szinte felfoghatatlan, hogy mennyi munkát ölt ebbe az egészbe... ezért is baromi nagy megtiszteltetés volt részt venni benne. A másik, akiről szó kell, hogy essék, drága barátom, aki a másik szereplő bőrét öltötte magára. Természetesen végighülyültük ezt az öt napot, amikor azonban elhangzott a "Felvétel!" szó, mindent beleadtunk. Nagyon jól és természetesen játszik, adtuk a másik alá a lovat, könnyen egymásra tudtunk hangolódni. Kitartásban sem szenved hiányt, emlékszem, amikor utolsó előtti nap hajnali 4 után lefeküdt (úgy volt, hogy 3 óra múlva kelni fog), kiderült, hogy fel kell venni vele még egy rövid jelenetet... hát életemben nem hezitáltam még ennyit, mielőtt felkeltek valakit... végül megtettem, ő pedig kijött, és megcsinálta. Ennyi. "Ennyi!" Ráadásul akkor az operatőrünkről még nem is beszéltem, amit ő végigvitt, ahhoz már állóképesség kell... szó szerint. Csodálom, hogy nem kapott gerincsérvet ettől a sok különböző testhelyzettől, amiket iszonyat mennyiségű ideig, sokszor egymás után ki kellett tartania, nem egyszer kegyetlen hidegben. Ne feledjük továbbá a drága kis kellékesünket, vagy inkább mindenesünket, aki még akkor is tud aranyos lenni, amikor mindenki más már csak morgásra képes... és egyébként meg azon zsörtölődik, hogy miért nem ijed meg tőle senki, pedig tud ő félelmetes is lenni... ééés van nekünk ugye egy hidegvérű hangmérnökünk is, aki a legnyugodtabb hangon tudja 30 másodperccel a felvétel indítása után mondani azt, hogy ja, amúgy nem volt bekapcsolva a mikrofon. Objektivitása, és észrevételei elengedhetetlenek voltak akkor, amikor már az egész világ káoszba borulni látszott. Nagyon sok mindenkinek hasznára lenne az a higgadtság, ami benne megvan. Megemlíteném továbbá azokat, akik habár kisebb szerepekre, mégis hosszú időre beugrottak a forgatásra, és segítettek, ahol, és ahogy tudtak. Mindenki erején felül teljesített. Fontos találkozások voltak ezek. Megtanultuk, milyen az, amikor egy idő után már csak az embert látni a másikban, annak minden esendőségével együtt... és így fogadva el egymást, ahogy vagyunk. Várom a következő alkalmat... már most hiányzik.

2011\11\26

Transz

Lélekcsere. Asztrális sík. Elementális lények. Síkon túli kivetülések. Sámánok és indiánok. Kántálás. Erő. Isteni fény, isteni szólam. A szférák zenéje. A határok megszűnése. Befogadás, áramlás. Együttlét. Egység. Egyensúly és harmónia. Öröm. Vibrálás, rezgés, és nyugalom. Közös és egyéni látomások, utazások, és ezek megosztása. Dimenziók megnyitása. Transzcendencia. Transz.

Ez a kulcs. Ez a kulcs megannyi lehetőséghez, ami megadatott számunkra. Itt az ideje használni. Itt az ideje élni vele. Itt az ideje összejönni, és együtt átélni ezeket. Mert ebben erő van. Hatalmas erő. Érzed utána, hogy csak úgy buzog benned. Boldog vagy. Ez kölcsönösen jó. Nekik is, és nekünk is. Ők itt lehetnek kicsit (megtáncoltatjuk őket rendesen, ahogy azt kell), mi pedig feltöltődünk az energiával. Zseniálisan egyszerű. Megvan az irány. Itt van az út előttünk, csak rá kell lépni. Meg fogsz lepődni a végtelen lehetőségektől, és a hihetetlen erőtől, amit felfedezel magadban. Ezután pedig majd újra és újra át akarod élni...

Az útra csak rálépni lehet, lelépni róla nem. Ez azért megnyugtató.

2011\11\21

Szabadulás

Jégbörtönbe zárva, már semmire sem várva vagyok itt... valahol a semmiben. Minden érzékelésem megszűnt, de azt tudom, hogy hangom nem volna, ha szólnék. Gondolataim meghalnak, mielőtt megszülethetnének, kósza foszlányok vannak csupán elmémben, amik találkoznak, összeakadnak, majd tovasuhannak. Se elejük, se végük, se reményük. A távolból hirtelen dübbenést hallok, érzékelésem részben visszatér, ereimben a vér ólmos lassúsággal ömlik tova. Fejemben harangszó tesz rendet, majd szemem előtt színek keverednek, és egy emlékkép körvonalai rajzolódnak ki némán.
Ő ott áll előttem. „Te vagy az egyetlen, aki láthatod szívem” – bal kezemet előre nyújtom, markomban tartom féltve őrzött titkom. Lelkem erdejébe mentem be érte, ott egy kutat találtam, a mélyére néztem és felhoztam. A vízben azonban szebbnek látszott, így szinte már értéktelen. Titkon azt remélem, hogy csak külsőre az, belsőre nem. Mielőtt szája válaszra nyílna, újabb csapás remeg végig rajtam, és én nem kaptam választ arra, amire igazán akartam. Újabb emlék ölt most testet, magányos fa, szinte reszket. Szélvihar jön, mindent elsöprő halállal szárnyain. Csontszáraz ágain semmi sem marad már, csak egy fekete madár, szemében rettenetes tudással. Majd hatalmas rikoltással, ami betölti a teret, üdvözli gazdáját, egy vén öreget. Arcán sötét csuklya, de ahogy a madárra néz, szemében ott van a szörnyű felismerés. Rázkódás megint, ám ahogy széttörik a kép, egy szürke úton hirtelen egy koldus elém lép. „Szánj meg hát!” – suttogja. „A bolondot nem szánom!” Rám néz és azt mondja, ha ezt az utat járom, én is az vagyok. Dermedten állok, és ekkor látom, hogy vak. Szemei már nem adnak otthont a tébolynak. Újabb csapás ekkor… a jelenés tovatűnt. Egy utolsó ütés kell, és az akadály megszűnt. A gyermek előtt serceg a papír. Ide húz, oda von, radír, új ceruza: ki kell satírozni, ami nem való oda. Meg is van az oka, amiért így harcol: kétségbeesetten egy labirintust rajzol. Ám sosincs vége, tudja, hogy elveszett… a saját furfangjának áldozata lett. Ázik a papír, elmos kiutat, lezárást, a könnyeitől reméli most már a megváltást.
Újabb robaj. Eltűnik a papír, a gyerek, körülöttem a jégfal hasad és megreped.
Körülölel a szél, és hol táncot jár a fejem körül, hol pedig a fülembe süvít esztelenül.
Szabadulni szeretnék, így levegőért kapok… ám az első lélegzetvételtől megfulladok.
 

2011\11\18

Jelek

Ma láttam egy angyalt a HÉV-en.

Biztosan angyal volt, egyből fölismertem. Gondolom sejtitek, hogy természeténél fogva nehéz egy angyalról beszélni. Azért én mégis megpróbálom. Ott ül előttem, szőke hajával, sokat látott, gyönyörű szemeivel néz ki az ablakon. Arcán látszik, hogy sosem volt könnyű neki sem, és az érzékenysége miatt sokszor sérülhetett, de könnyeit csak ritkán hullatta, és a belső tisztaságát sohasem veszítette el. Nyakán színes sál, főleg a kék, piros, sárga és zöld kombinációjával. Kabátkája ezzel szemben sötétszürke és zárt, de jól áll a kontraszt. Már megint az arcát nézem... és a száját... ami egyszer csak halvány félmosolyra húzódik, majd vissza is áll az eredeti állapotába. Biztosan valami kedves dologra gondolhatott... Még mindig az ablakon néz ki, de tudja, hogy őt figyelem, és nem zavarja cseppet sem. Én pedig hálás vagyok ezért, mert ez alatt a 12 perc alatt annyira magamba ihattam a lényét, amennyire csak képes vagyok... biztos vagyok benne, hogy elfelejteni nem fogom őt soha. Úgy gondolom, hogy ha az ember angyalt lát, az annak a jele, hogy jó úton van. Ők a néma szemtanúi életünk különböző szakaszainak. Szerintem ennél a jelenlétnél nagyobb megerősítést nem is remélhet az ember.

2011\11\16

Első lépés az Igaz úton

Elképesztő erőt érzek. Azt látom, hogy ez az élet számtalan lehetőséget biztosít, és én ki is akarom, és ki is fogom mindet használni. Látom az utat. Egyenes. Sosem volt kanyargós, csak én láttam annak. Tudom, hogy kiben bízhatok, és kire számíthatok, feltétlenül. Ez hatalmas erőt ad, és biztonságérzetet. Az életre, mint lehetőségek tárházára gondolok, és ez gyermeki izgalommal tölt el. Egyszerűen annyi minden van előttünk, hogy az valami elképesztően gyönyörű. Nem érzek félelmet, nem érzek kételyt, és tudom, hogy ha mégis megpróbálnának eluralkodni az elmémen, én fogok győzni. Mert bennem van a bizonyosság. Itt hordozom, magamban. Érzem, hogy most már minden rendben lesz.

2011\11\11

11.11.11.

Azt kívánom, hogy ma legyen mindenki nagyon boldog, csinálja azt, amit igazán szeret, és töltse az idejét azokkal, akik a legközelebb állnak a szívéhez.

Mert ennek a napnak ez az üzenete.

Ugye, milyen egyszerűnek tűnik? Ha ezeket a dolgokat meg tudjuk lépni, ha át tudjuk állítani azt a bizonyos kapcsolót a fejünkben, akkor megváltozhat a világ.

Ennyin múlik. Rajtunk múlik. Ez az első lépés.

2011\11\09

Az Ezüstszemű Testvér

Érzem, ahogy most is engem bámul. Szenvtelenül, mintha pontosan tudná, mi zajlódik most le bennem. Ráadásul én is folyton odakapom a fejem... egyszerűen nem bírom róla levenni a tekintetem. Azt hiszem, most már tudom, miért vonyítanak a farkasok. Legszívesebben én is azt tenném, hangosan, hogy az egész világ meghallja. A lélek kínja ez, és mélyebbre hatol, mint ahol a csontjaid vannak. Mert a lelket csak kínozni lehet, megölni nem. Ezerszer beledöfhetsz, hasogathatod, szaggathatod, de mindig marad belőle valami lyukacsos, széttépett foszlány, ami erőtlenül, de makacsul kitart. Igen, ez a lelked, köszönj szépen neki, barátkozzatok össze. Mert ő ott van akkor is ha te már rég nem vettél tudomást róla, vagy letagadtad a létezését.

Úgy érzem, hogy nem tudok megmaradni a testemben...

Legszívesebben levetném ezt az emberi göncöt, és FELROBBANNÉK!

Akkor kíváncsi lennék, mi maradna utánam... némi csillogó por talán, vagy még annyi sem.

Lassan lecsillapodok... ez a legrosszabb az egészben, hogy nincs végkifejlet, nincs magyarázat. Csak elfojtott indulatok, és fennmaradó kérdések.

 

2011\10\31

keszekusza szálak mintázata

Leírhatatlanul bonyolultak az emberi kapcsolatok. Tényleg, lassan teljesen összezavarodottnak érzem magam. Már egyáltalán nem egyértelműek a viszonyok, az egymás életében betöltött szerepek pedig már már misztikus magasságokba emelődnek. Persze van ebben a titokzatosságban valami izgalmas is: a felfedezés lehetősége. Csak hát néha az ember úgy érzi, majd megpukkad kíváncsiságában, tehetetlenségében, vagy épp értetlenségében. Tényleg ilyen bonyolult lenne? Vajon idővel, évekkel később letisztultabbak lesznek majd a dolgok, vagy ugyanúgy elvakít majd minket a jelen színkavalkádja? Nehéz lenne megmondani. Azt hiszem, nagyon nincs is más lehetőségünk, mint megpróbálni ösztönösen ráérezni, kivel mi dolgunk van, és nem szabad elzárkóznunk a szokatlannak tűnő, vagy eddig ismeretlen lehetőségektől. Egy biztos: nincs olyan ember, akire mindent rá tudsz vetíteni. Ez a sok különféle ember, aki körülvesz, mint más és más szerepet érdemel, amit majd a saját körén belül szépen ki is teljesít... ha hagyjuk neki. Ne engedjük, hogy a pillanatnyi vágyak, heves reakciók, hirtelen csalódások eltorzítsák a valóságot, mert nagyot koppanhatunk... főleg akkor, ha jól tudunk hazudni önmagunknak, és még magunkat is átejtettük. Az utána történő eszmélésnél kevés fájdalmasabb dolog létezik. Bölcs mérlegeléssel ez a baj szerencsére mind elkerülhető. Csupán észnél kell lenni, tisztában azzal minek van realitása, mi éri meg és mivel mit veszíthet az ember. Veszélyes játék ez, de ha jól csináljuk, rengeteget nyerhetünk vele.

2011\10\27

Miért.

Szeretném azt hinni, hogy igazából nincsenek rossz emberek, csak olyanok, akik nem tudják, hogyan fejezzék ki a szeretetüket.

Szeretném azt hinni, hogy eljön az idő, amikor az apák és anyák leülnek gyermekeikkel, és megbeszélik azt, hogy mit és hol rontottak el. Azt, hogy hogyan is történtek valójában a dolgok.

Szeretném azt hinni, hogy eljön az idő, amikor mindannyian egy közös nyelvet fogunk beszélni.

Mert ez ott van mindenkiben, ott hordozzuk a szívünk mélyén, kinél mélyen eltemetve, kinél kevésbé. Ám abban mindenkinek van feladata, hogy lenyúljon ezért, és megkeresse magában, mert amíg ezt nem tesszük, semmi sem fog változni ezen a földön.

Látom és érzem azt, hogy képesek vagyunk erre, csak félünk. Félünk, mert túlságosan elidegenedtünk egymástól, és már nem bízunk meg a másikban. Pedig ha minden ember életében adódna egy 100%-osan őszinte pillanat egy másik emberrel, biztos vagyok benne, hogy nem lenne többet kétségünk. Mert ahol kétség van, ott nem fér meg az egység. Ezt tanította nekem egy barátom, és sosem felejtem el magam emlékeztetni arra, hogy mennyire igaz ez. Ha megadatik neked - márpedig mindenkinek megadatik -, hogy lásd a világot úgy, ahogy van, teljes valójában, rájössz, hogy mi a legfontosabb dolog, amit mindig szem előtt kell tartanunk. Ezért élünk.

2011\10\22

Az Első Hang

Azt hiszem rájöttem.

A legjobbat mi, emberek tehetjük egymással.

Semmi, a világon semmi sem tudja pótolni azt, amit egy ember tud adni neked, aki belép az életedbe. Minden, de minden megváltozhat ettől, a gondolkodásmódod, az érzékenységed, hozzáállásod, döntéseid, egyszóval az egész életed. Olyan életre szóló kapcsolatok alakulnak így ki, amikre egyszerűen nincs példa a Föld más élőlényei között. Olyan elképzelhetetlenül sok mindent képesek vagyunk adni egymásnak, aminek ha felismernénk a valódi jelentőségét, minden kicsinyes vita értelmét vesztené. Itt létezők olyan elemi szintű szellemi-lelki-testi összekapcsolódásáról beszélünk, ami páratlan, és a legelképesztőbb dolog, aminek valaha tanúja voltam a világban. Fel kell ismerni az ebben rejtőző végtelen potenciált... a kollektív tudat erejét... tudatos álmodás, egymás álmaiba való belépés, meditáció, gyógyítás, alkotás... a tér- és idő határai teljesen kitágulnak, összemosódnak, és akár el is tűnhetnek. Mi pedig egy újabb lépést tettünk a világ megismerése felé. Ami pedig ezt az egészet összekapcsolja, ez a mindent átható érzés a legeslegősibb dolog, ami valaha emberek között létezett, és ezt sosem szabad elfelejtenünk. A kezdetekkor ez volt az a hang, ami életre hívott minket, és azóta is ott rezonál bennünk mélyen... ahogy pedig a sok vibráció összekapcsolódik, úgy rajzolódik ki a teljesség képe előttünk.

2011\10\10

11.10.05.

Szerdán elvesztettem egy barátomat.

Amikor megtudtam, nagyon dühös voltam, és fájt, hogy nem búcsúzhattam el tőle. Egyszerűen sehogy sem bírtam elfogadni, hogy történhetett így ez az egész, amikor egész máshogy kellett volna. Nem így képzeltem, egyáltalán nem. Meg voltam győződve róla, hogy felépül, és kijut megint Törökországba, szeretett helyére, ahogy tervezte, ott pedig visszanyeri az erejét, majd hazajön, eladja a régi házát, beköltözik egy újba, és minden visszatér a régi kerékvágásba, mi pedig újra olyan körülmények között találkozhatunk, mint régen, egy kellemeset beszélgetve. Ha pedig majd egyszer mégis eljön az a pillanat, akkor el tudok búcsúzni tőle, elmondhatom amit szeretnék és megköszönhetem neki mindazt a rengeteg sok dolgot, amit értem tett. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy ez mennyire váratlanul és felkészületlenül ért. Még mindig nem fogtam fel teljesen, olyan ez, mint egy nagyon lassan zuhanó kő, ami egyszer majd földet ér valamikor, de hogy mikor, azt nem tudom megmondani. Még mindig kicsit olyan, mintha ott lenne a kórházban, még mindig az jár a fejemben, mennyi mindent tervezett még... most kezd minden felértékelődni, visszaidézem régi beszélgetéseinket, szinte mindenre pontosan emlékszem, minden megelevenedik a szemem előtt, élesebben, mint eddig bármikor. Ahogy ott ülünk a konyhában az asztalnál, vagy fönt, a nagy szobában, esetleg kint az erélyen, és beszélgetünk. Rengeteget beszélgettünk, és nagyon sok mindent tanultam tőle. Mindig fontos voltam neki, nagy reményeket fektetett belém, különös figyelemmel kísérte életem alakulását, és segített, ahol és ahogy tudott. Minden olyan kézenfekvővé vált számomra, és soha nem gondoltam igazán bele abba, hogy elveszíthetem. Mikor kezdett rosszabbul lenni, állandóan csak azt vártam, mikor gyógyul már meg, mikor lesz jobban, eszembe sem jutott, hogy a dolgok most már csak rosszabbak lesznek. Soha nem fogom elkövetni újra ezt a hibát. Ez az egész megtanította nekem azt, hogy vannak lehetőségek, amik nem adatnak meg még egyszer az életben. Minden napodat úgy kell élni, mintha az utolsó lenne, és ez alatt azt értem, hogy ki kell használni minden lehetőséget, mert ha ezt nem teszed, azzal azt kockáztatod, hogy hagyod elúszni örökre. Nem lehet tétovázni, nem lehet várni és nem lehet halogatni. Nincs értelme azzal hitegetnie magát az embernek, hogy majd legközelebb. Ezt a választ ki kell verni a fejünkből. Meg kell becsülni az életet és kihasználni minden pillanatát, mert a végén már csak az marad, amire emlékezhetünk... a képzelet egy idő után már nem elég.

Köszönök mindent, Timi, köszönöm, hogy az életem részese voltál, és tudnod kell, hogy az is maradsz, mindörökre.

Én soha nem felejtek.

Szeretettel.

2011\09\28

Amikor a sivár hajnal hasadt

Leheletnyi csak a határ, ami elválasztja a teljességet az ürességtől. Amikor az ember mindent elveszít, semmit sem érez, minden letisztult. Az összes kötél elszakadt, belül csak tátongó űr. Már semmi sem lesz ugyanolyan, mint volt. Tabula rasa, egy teljesen új élet veszi kezdetét. Mintha valóban meghalnál, és újjászületnél. Hihetetlen, hogy az ember mennyi mindent kibír, és mennyi mindent képes felhalmozni élete során. Veszteségeink erősebbé tesznek minket, és nem kérdés, hogy bölcsebbé is. Van valami különös szépség az újrakezdésben, legyen bármilyen szomorú is. Ott állsz a semmi közepén, emelt fővel, tiszta tekintettel, egy hajszálnyira a teljességtől. Vajon lesz valami, ami majd kitölt megint? Csak egy dologban vagy biztos: felejteni, azt soha sem fogsz.

2011\09\04

system overload

Mindannyian a rendszer részei vagyunk. Néha elfog ez az iszonyatos felismerés, szinte érzem, ahogy a gerincoszlopom közepéből kifut egy szelvényezett fémkígyó, el, valahova a kiszámíthatatlan messzeségbe, odakötve engem valami szörnyűséges dologhoz, és bármerre is futok, menekülök, mindig követni fog, sosincs végleges elszakadás. Hiába húzok fel én a világ végén az ismeretlenben egy házat, az áram, víz, tulajdonjog mindenhol a nyomomban lesz, legyen akár a legapróbb igényed, a rendszer boldogan teljesíti, de cserébe onnantól fogva teljes engedelmességet vár. Nagyon nehéz azt megoldani, hogy tényleg kiess a látószögéből, és elveszítse a nyomot, mert sajnos bárhol légy és bármit csinálj, mindenhol lenyomozható vagy, a legjelentéktelenebb dolog is árulkodik rólad. A papír alján egy apró számsor, egy dátum, és már véged van. Sajnos mindenkin érezni lehet ezt a brutális terhelést, ki jobban vánszorog miatta, ki kevésbé, de mindannyian nyögünk alatta, és a rabjai vagyunk. Nem csodálom, hogy annyian menekülnek inkább virtuális világokba, vagy illúzióba, sokkal könnyebb ezekről mind nem tudomást venni, hanem mentegetőzni egy sort magunk előtt, és fejet hajtani a rendszer előtt, hiszen "úgyis mindenki ezt teszi". De nem. Ez sok, ez már túl sok, az őrület határára sodródtunk, és nem fogjuk észrevenni, amikor már túl késő lesz. Simán meg tudsz úgy őrülni, hogy észre sem veszed. Valahogy a talpunkra kell állni, bárhogy, de függetlenedni kell, mert minél tovább veszed igénybe, annál nehezebb lesz szabadulni tőle. Most közel sem vagyunk szabadok. Az emberek, akik jóval "felettünk" állnak, bármit megtehetnek. Tényleg bármit. Azt, úgy, és akkor hamisítanak meg, amikor akarnak. Pénzügyi adatot, teszteket, tényeket. Mindez csupán néhány szám átírásából áll. Ha valaki nyomozni kezd, eltűnik. A gazdasági válság mögött olyan titkok vannak, hogy akármelyik összeesküvés-elmélet gyártó tapsolna örömében, ha napvilágra kerülnének. Egy fantáziavilágba menekülve mindezt könnyebb elviselni. Ott még tiszta lappal lehet kezdeni, ott még bármit megtehetsz, a lehetőségek tárháza végtelen. Egyre hatalmasabb belső világokat teremtünk, vajon hol a vége? Ez lesz most már a jövő, hogy ami itt van, hagyjuk elrohadni, és a képzeletünkből emelünk egyre nagyobb és nagyobb várakat, remélve, hogy oda nem terjed át a kór? Hiszek benne, hogy valami változni fog, mert ez így nem mehet tovább... de vajon mennyi idő lehet még hátra, és hol van mindennek a határa?

2011\08\30

Ozorian

Mi köt minket össze? Ez talán a legfontosabb kérdés. Egy másik világ, aminek mindannyian a részesei lettünk. Az a hely, ahol mindannyian valami olyat tapasztaltunk meg, amit sehol másutt addig életünk során. Ott nem számít, mi volt, vagy mi lesz, hanem mindenki tiszta lappal indul. Mintha csak egy lakatlan szigeten kötöttünk volna ki mindannyian. Ez a sok zavaró tényező, gondolat és gond, ami a mindennapokban terhel minket, mind  megszűnik. Tisztán látunk, és tisztán látjuk egymást, végre eltűnnek a fölösleges körök, gátak és harcok. A tekintetünk összeakad, és nem kell semmit mondanunk, mindketten tudjuk, hogy mit jelent ez az egész, és ennyi elég is. Még akkor is, ha ott nem is találkoztunk, akkor is mindketten ott voltunk, átéltük, és tudjuk, hogy miről szól. Ez valami annyira mély dolog, hogy összeköt minket a világ hatalmas zűrzavarában is, bárhol is legyünk épp. Egy barátom azt mondta, hogy Ozora nem az a hely, ahol bármi megtörténhet, hanem az a hely, ami emlékeztet arra, hogy bármi megtörténhet. Játszani mentünk, hogy újra felidézzünk valami olyasmit magunkban, amiről talán azt hittük, hogy már elveszett. Welcome to paradise... akár folytatódhatna úgy, hogy be anything you want to be. Egyelőre a világ ezt a keretet biztosította nekünk, hogy önmagunk lehessünk, megjátszás nélkül, de jönnek majd más idők is. Egy biztos: mi mindig, örökké itt leszünk egymásnak.

2011\08\25

Térdre.

Sápadt arcomon barázdák ülnek. Az élet bevégezte rajtam munkáját. A könnyek már nem tudnak hova menekülni, örökre bezárva maradtak börtönükben.
A százszor is újraéledt remény hamvait fújja ki markomból a szél, tudom, hogy többet már soha nem látom őket viszont. Testem megfáradt és összetört, elmémet vasbéklyó szorítja. Láttam őket elsuhanni, sokan voltak, de a mélységesen mély örvényből már csak kevés arc van, akit magamhoz tudok még rántani a búcsú e pillanatában. A mosoly talán utolára fut most át arcomon, ahogy rájuk gondolok, tudom, hogy nem volt értelmetlen. Féltem az angyalokat hívni segítségül, ehelyett inkább sötét kámzsám mélységébe rejtőztem, amin emberi szem át nem láthat. Nem tudom, hogy vajon eleve így volt-e rendelve, vagy az én választásom volt a teljes kiúttalanáság. Szemeim fáradtan, és elnézően merednek az érkezőkre. Mindig is fájt, csak épp olyan mélyre temettem, hogy egy idő után már magam sem tudtam, mi is a fájdalom igazi forrása. Szívettépő volt időnként belegondolni, mennyire értelmetlen is így az egész. Bárcsak kapnék magyarázatot, vagy feloldozást, hogy nem baj, megtettem amit lehetett, és semmi sem volt hiába. Mert ha tévedtem, akkor fájdalom mértéke némán kongó harangként fog zúgni a fejemben, és végső zavarodottságomban már tényleg csak a semmiért fogok könyörögni. Vajon eljön-e a végső csend? Ahol minden zaj, mozgás, élet és idő megszűnik? Az már biztos valami olyasmi, amiből soha többé nem akar felébredni az ember. Nincs is olyan, hogy soha, mert már nincs keret, csak a végtelenség. Azt hiszem, hogy ott nem fogok félni. Igazából nem tudtam soha megbírkozni a halál és az élet közötti különbséggel.

2011\08\02

Áramlás

Amikor érzékeled a történések sorsszerű folyamatát. A legideálisabb létezési forma. Mégis, akadnak nehézségi tényezők. A modern, mai életstílus, a rengeteg sok leterhelő és valahol mégis jelentéktelen gond, a tömérdek fölösleges infó, ami az agyunkat eltömíti... ezek mind-mind interferenciát idéznek elő, aminek áthidalásához nagyon higgadt, bölcs, és letisztult elme kell. Nekem nagyon messze kellett eltávolodnom a várostól, hogy ezt folyamatosan, hosszú ideig érezni tudjam. Kapolcs nagyon szép hely, a hangulat, az emberek, és a táj mind-mind mély benyomást tettek rám... ismét. Egy idő után e sok pozitív dolog kölcsönhatásaként könnyebbnek, nyugodtabbnak kezdtem érezni magam, minden mozdulat, szó, és történés helyénvaló volt. Ilyen felszabadultságot talán még sohasem éreztem azelőtt, az engem körülvevő emberek reakcióiból és szavaiból is egyértelműen szeretettel teli visszajelzéseket kaptam, ami csak tovább erősítette amúgy is éledező magabiztosságom. Így egy idő után valóban elértem egy olyan állapotot, amelyben eddigi életemben legkönnyebbnek éreztem a létezést. Szlovénia, Veszprém, Kapolcs... és remélem, hogy sikerül eljutnom Ozorára is. Mind olyan hely volt, ahol megszabadultam a sok nyomasztó dologtól, ami itthon terhel. Törekedni kell ennek az áramló létformának az elérésére, mert így lehet legkönnyebben eljutni önmagadhoz. Hiszen Te vagy a forrás, amiből a folyó fakad, csak vissza kell találnod hozzá.

A barátaim lent várnak. Most semmire sem vágyom jobban annál, mint hogy ott legyek velük. Nekik köszönhetek mindent. Amint rájuk gondolok, érzem a melegséget szétáradni a mellkasomban. Innen érzem, hiszem, és tudom, hogy jó úton vagyok.

2011\07\23

fémvirágok

A legutóbbi időben elég sok időt töltöttem távol az úgynevezett társadalomtól, ezért amikor átmeneti időre újra és újra hazatérek, egyre inkább abszurdnak, hihetetlennek, és taszítónak látom azt, amivel szembesülnöm kell. Itt boldogság nem létezik. Relatív békés tudatlanság van, ha fejet hajtasz minden előtt, nem teszel fel kérdéseket (sem magadnak, sem a rendszernek), működsz és teszed a dolgod, mint valami fogaskerék, ami ha egyszer hibázik, repül a gépezetből, nincs kegyelem, jön helyette száz másik egyelőre még kevésbé kopott. Darálsz, darálsz, darálsz, hogy egyszer jobb legyen, de persze sosem lesz, csak egyre többet kell szenvedned és áldoznod azért, hogy túlélj. Félelem van, mert minden pillanatban ott a bukás esélye... lehet, hogy nem bírod tovább, lehet, hogy valaki, akinek már minden mindegy, az tör a vesztedre. Nyomorúság van, az emberek nyomorúságosak, mert belekényszerítették őket a lehető legszűkebb rendszerbe, amit el tudsz képzelni, egy olyanba, ahonnan ügyesen megpróbálnak ellehetetleníteni minden kiutat. Egy olyanba, ami korrupt, és a legkevésbé sem igazságos, így végképp nem érted, hogyan kényszeríthetnek egy ilyet rád (csak a miértre vannak tippjeid). Család, gyerek? Ne vicceljük, józan belátással nem érdemes ilyenekben gondolkodni. Hiszen minek még több életet tönkretenni? Sajnos már akkor eldőlt a sorsod, mielőtt megszülettél. Az elején, még nagyon az elején megvéd az áldott naivság, a gyermeki szíved és lelked. Eltelik pár év, és már érzed, hogy valami gáz van, de még nem tudod megfogalmazni. Eltelik még pár év, és már bele is kerültél, de ekkor már észre sem veszed, hogyan is vennéd, ha nincs előtted jó példa, mindenhol szemtelenség, arrogancia, vagy ami még rosszabb, a teljes érdektelenség. Az arcodra már ilyenkor beleívódnak mélyen gyermekkorod minden szenvedései, kínjai, és csalódásai. Arra, hogy hogyan lehet itt boldogulni, a lehető legrosszabb példát látod, lopsz, ha elkapnak, intézetbe kerülsz, ha a szebbik nemhez tartozol, megpróbálod kihasználni... egy 13 éves lányról már sokan elhiszik, hogy van az 17 is... és igen, itt jönnek képbe azok az emberek, akik ezt kihasználják. A rendszer odvas lyukainak férgei, élősködők, akiket már nem érdekel semmi, akiknek már nem számít semmi. Félelmetesek, mert nincs előttük gát. Ám a legfélelmetesebbek nem ők, hanem azok ott, fölül, akik erre a példát mutatják, és akik miatt ilyen irányba halad a világ (mert erre terelik és mi hagyjuk, hogy tereljenek), akik annyira eltömítik az agyad szarral, fölösleges infókkal, röhejes értékekkel, hogy nem csoda, ha nem marad energiát azzal foglalkozni, amivel kéne, amivel esetleg változtatni lehetne az életeden. Mit gondolsz, a rengeteg reklám, amin naponta önkéntelenül végigfuttatod a tekinteted, mennyi energiádat emészti el teljesen fölöslegesen? Jól kitalálták, tudják, hogy az agynak mindig, folyamatosan táplálékra van szüksége, ezért gondosan raktak mindenhova, mozgólépcső oldalára, utak mellé, épületekre, mindenhol ott virítanak, te meg egy idő után azon kapod magad, hogy teljesen kiég az agyad. Az elméd nem tud pihenni, elmerengeni egy pillanat erejéig, mert ott világít és ordít mindenhol. Nem csoda, hogy ilyen életfeltételek mellett az emberek mennek tönkre, depressziósak lesznek, türelmetlenek és intoleránsak. Felborult és eltorzult értékeikkel nevelik gyerekeiket, akikre iszonyatosan nehéz sors vár, ha ebből az ijesztően kaotikus masszából ki akarnak emelni maguk számára valami igazat, tisztát, és szépet... és mégis, ennyi nehézség közt, vagy pont ezért, legbelül tiszta, és gyönyörű szép fémvirágok nőnek, akiken látod ennek a világnak minden terhét és vele járó fájdalmát, ugyanakkor a tekintetükön látod azt is, hogy vágynak valami jobbra, valami őszintére, valami egészen más világra, ahol használnak még olyan szavakat, amiket itt az emberek már elfelejtettek. Igen, ők a fémvirágok, kevesen vannak, de ha figyelmes vagy, rájuk bukkanhatsz, és ők megmutatják magukat az arra érdemesnek, és - ugyan ha csak pillanatokra is -, de kivirágoznak, felfedve teljes szépségüket. Létezik egy kapocs, ami ezeket az embereket összeköti, egymás felé sodorja, és tesz róla, hogy jöjjön bár akármilyen örvény vagy vihar, sose engedjék el egymást.

2011\07\12

Slovenija

Egy teljesen más világ, valóság, sík, dimenzió.

Istria. Alakja, akár egy szív, vagy egy szőlőfürt. Találó.

Koper. Kikötőváros, szűk kis utcákkal, elhagyott, egyszerű de hangulatos házakkal. Azonban elhagyatottságuk csak látszólagos, mert mindenki lent van a tengerparton, és mulatozik, él, és élvezi az életet. "You know, it's the Adriatic" - mondja Zoran, a filmrendező.

Boris Popovič, a polgármester. Virágzó, csodaszép és hangulatos várost hozott létre, nem véletlen, hogy nyolcadik éve folyamatosan ő a polgármester. Most is nyert, elsöprő 70%-os aránnyal. Ő tudja, mi kell a népnek: nem országzászló, vagy Széll Kálmán tér, hanem vízpermetező kapu, flash, színváltós lámpák, olyan nyilvános wc, mint egy luxushotelben (fotocellás ajtó included), nyitott sportpályák, mulatság, koncertek, tűzijáték (!), ingyen sör, bor, és kaja, amennyi beléd fér. Bármerre nézel, nyugodt, kiegyensúlyozott emberek. Boldog emberek. Sehol az utcán bunyó, vagy kurvaanyázás, rablás, lopás, amit itthon már megszoktál. Luxushajók érkeznek, majd hagyják el a kikötőt, az emberek kiabálnak és integetnek az itt maradottaknak. A parton nem egy luxusautó hajt el, kompenzálásképpen.

Gračišče. Csöppnyi falu, domboldalra épült, egy ökosulival (itt volt a zuhanyzó és a napi háromszori vega kaja - nem rossz, csak meg kell sózni), magas tornyú templommal, kisbolttal, pizzázóval, néhány termőfölddel (főleg szőlő), és egy hatalmas erdővel, amiben az Etno Histeria fesztivál foglalta el székhelyét. Az szélén lakik egy néni, aki különböző mágikus teremtményeket vélt látni az erdőben. Törpék, driádok, mágia és boszorkányság, meg persze a Shavrinka legendája.

És tényleg, az elvarázsolt erdőbe lépve csak úgy árad az energia, érezni, hogy itt nagyon erősen összpontosul. Érzed a fák erejét, a növények, és a lekaszált szalma illatát, amiből az erdő közepén egy nagy tisztáson sok négyzet alakú bálát összekötöztek, és egy hatalmas ágyat készítettek, sok színes takaróval. Este elnyújtózol rajta, és olyan, mintha az egész a tied lenne. Életemben nem aludtam még ilyen kényelmesen sehol sem. Nem messze innen egy örökké forgó, UV fényű világítótorony, mögötte pedig egy kalózhajó árboca látszik. A tisztáson, a szalmaággyal szemben ott van még a nagyszínpad, ahol utolsó éjszaka egy hatalmas koncert volt, csak instrumentális eszközökkel olyan transzba hoztak mindenkit, amire én példát még nem láttam. Együtt éneklés, közös vagy páros tánc, átszellemült tekintetek. Teljes dimenzióváltás. Kicsit hátrébb barkácsolt csocsó és gombafoci, amit pálcikával kell játszani, balra tőle bárpult, minden nap másik akcióval (volt például lokal killer néven törkölypálinka), aztán félkörben végig árusok, akik a portékáikat kínálgatják. Ha kissé távolabb tekintesz, jobbra a világítótoronytól, embernagyságú fehér kristályokat vélsz felfedezni, vagy éppen kis, esernyőkből kreált szökőkutakat. Ha visszaindulsz az ösvényen, ami az erdő bejárata felé visz, bal kéz felé látsz egy hatalmas nagy sátrat, amiben minden este commedia dell’arte előadások láthatóak. Ezután egy labirintus következik, bambuszból megépítve, ahol a jövődet ismerheted meg. Továbbhaladva egy hatalmas szövőgépre leszel figyelmes, ahol a Párkák a sorsodat irányítják, mindezt muzsikaszó közepette. Az út mentén (melyet végig lampionok és cserépmécsesek kísérnek), ha figyelmes vagy, a bozótosban kiszúrhatsz egy kis kuckót, ahol bensőséges hangulat fogad, szőnyeg, gyertyaláng, és hangszerek, amiket bárki kipróbálhat, és amiken mindig játszik valaki. Ezzel szemben pedig egy hatalmas fatorony áll, aminek tetején elveszhetsz a végtelen látóhatár kémlelésében. Felfedezhető továbbá egy hatalmas, fehér vászonnal fedett gömb, ahol is árnyjáték fogadja az érdeklődőt. Absztrakt formák váltakozása, néha pedig az erdei lények játéka elevenedik meg a szemünk előtt. Nem messze innen ausztrál zenészek játszanak, akik a bedobott szavakra improvizálnak szuper jó dalokat, mögöttük egy szőlős húzódik el. Ezután pedig szinte egyből a bejárat következik, három út ágazik el, de csak az egyik a helyes, ami az erdő szívébe vezet. A környéken mindenhol madárijesztők (amik néha megelevenednek), és egy szépen kikövezett kis emelvény, ahonnan rálátni az érkezőkre. Őket várja az út közepén továbbá az a két hatalmas óriásbáb, hosszú fehér ujjakkal, amik kíváncsian vizsgálnak meg mindenkit, aki belép erre az elvarázsolt helyre.

De ezt a helyet nem ez teszi a legvarázslatosabbá, hanem az emberek. Itt van ez a sok hippi, a világ minden tájáról, Chilétől kezdve Anglián át egészen Olaszországig, és mindenki köszön és mosolyog a másikra, bárhol elaludhatsz, bárhova teheted a cuccaidat, nem lopnak el semmit, itt nincs mitől félned, egyáltalán nincs. Megszabadulsz minden gondtól, ami otthon foglalkoztatott. Olyasmi ez, mint valamiféle védőburok... nem is akartunk tőle szabadulni. Nehéz elengedni egy olyan helyet, ami ekkora szabadságot ad. Habár nagy volt a káosz, mégis volt benne valamiféle rend, ami fenntartotta az egészet, és a végén ebből a káoszból meg is született a fesztivál, pedig tényleg voltak szervezésbeli problémák. Ám valahogy mégis működött, senki sem aggódott, mindenki tudta lazán kezelni a helyzetet... és ha nekik megy, a kérdés, hogy nekünk miért nem? Mi itt a probléma, ami annyira mélyen gyökerezik, hogy csírájában igyekszik elfojtani minden ilyesfajta élet kialakulását? Ami ennyire megfertőzi itt az embereket, de már az egészen fiatal gyerekeket is? Maradni kell, és itt küzdeni, vagy menekülni innen, amíg lehet? Még nem tudom, mi a megoldás, de egy biztos: "there is something terribly wrong with this country". Meg kell tanulnunk, hogyan alakítsuk a saját valóságunkat. We have to learn, how to shape our reality. Erre mindannyian képesek vagyunk.

 

2011\06\28

földi angyalok

Egy héten belül már harmadszor találkoztam angyallal, és mivel úgy tartom, hogy ez szerencsés szám, szeretnék megemlékezni a dologról.

Vannak földi, és égi angyalok. Az égi angyalok irányítják a földieket, pontosabban inkább terelgetik, és amikor elérkezettnek látják az idejét, a fülükbe súgják azokat a szavakat, amire szükségük van az adott pillanatban. És mivel az égi angyalok isten (az egyszerűség kedvéért írom így) szavát közvetítik, így a földi angyalokon keresztül is ő nyílvánul meg. Így hát a lehető legjobban meg kell becsülni, ha angyallal találkozol, mert ők egy nagyon különleges időn kívüli pillanatban megvilágosítva téged, az életedet helyes irányba terelik. Ha nagyon makacs vagy (mint például én), akkor néha többen is jönnek, és már-már hihetetlen éleslátásukkal, őszinte szavaikkal teljesen két vállra fektetik az ellenállásod, és te tehetetlenül, mégis boldogan adod meg magad, és hajtasz fejet a gondviselés előtt. Mert rájuk mindig számíthatsz, ők mindig is tőrődni fognak veled, és amíg a szívedben él az igaz hit, nem veszíted el őket. Ők azok, akik segítenek kiteljesíteni az isteni valódat, amire mindenkinek megadatott a lehetősége az életben, csak nem mindenki él vele. Ezért kell hihetetlenül megbecsülni a segítőidet, a földi angyalokat, mert ők egyengetik az utad a beteljesülés felé. 

süti beállítások módosítása