Akkor értettem meg igazán, mit jelent az, hogy nincs se múlt, se jövő, csak jelen, amikor felidézem magamban azokat a pillanatokat, amikor "megállt az idő". Mindannyian tapasztaljuk ezt, általában az "első alkalmaknál", amikor valamilyen élmény először ér minket, és először élünk meg egy új(abb) csodálatos dolgot azok közül, amelyeket az élet tartogat nekünk.

Ezek az első alkalmak és mély megélések örökre belénk ivódnak, és bármikor idézzük is föl őket, olyan, mintha újra ott lennénk. Ezért vélem azt, hogy ezek között a pillanatok között átjárás van, mert lényünk egy része "ott maradt", viszont nem szakadhat le rólunk, mivel a miénk, a részünk. Tehát ezek az élmények valahol a részünkké válnak, vagyis mindig jelen vannak, mert akkor valóban megállt az idő (vagy legalábbis most így fejezzük ki).
Lehet, hogy ez csak gyakorlatban néhány pillanat volt, egy mosoly, vagy egy beszélgetés, de relatív szinten mindegy is az időtartam, nem e szerint érzékeljük. Még csak nem is mérjük. Egyszerűen csak vannak. Nem tudod milyen, amikor nem voltak, mert már a részeiddé váltak, nem tudsz úgy tenni, mintha nem történtek volna meg. Maximum felejteni lehet, de a felejtés minden értelemben is csak egy átmeneti "állapot".

Mi hát az életünk többi része? Az ilyen jelentős élmények mellett időnként díszletnek tűnhet csupán. Persze ettől még nem kell annak lennie. Ugyanis minden pillanat magában tartogatja azt a lehetőséget, hogy az "idő újra megálljon", vagy "örökkévaló legyen", csak az életforma, amit globálisan élünk, nem ezt szolgálja. Nem is várhatjuk el tőle. Mindenkinek a saját lehetősége és felelőssége az, hogy minél gazdagabbá tegye a saját történetét.