Sokáig egyáltalán nem foglalkoztam a halállal. Valahogy úgy tekintettem magamra, mint aki - földi értelemben véve is - örökké él.
Az ember, aki "örökké fiatal", előtte a misztikus élet, végtelen lehetőségeivel.
Öregség, veszteség, elmúlás olyan távolniak tűntek, mint egy idegen ember története.
Néhány hónapja azonban valami megváltozott. Beférkőzött egy gondolatmag a tudatomba, hogy az Élet megnyilvánulásának az az egyedülállóan egyedi kombinációja, ami én vagyok, ugyanarra a sorsa fog jutni, mint a "többiek". Bármennyire is tartsam csodálatosnak, izgalmasnak és utánozhatatlannak életem történetét, "nincs kivétel".
Ez az "új" tudás felváltva keltett bennem félelmet, csalódottságot, vagy egyszerűen csak épp letaglózott.
Mások elvesztésétől eddig is féltem, de ez most valahogy más volt. Számvetésbe kezdtem, mi volt eddig, és mi férhet még bele.
Átéreztem, hogy minden beszélgetés, találkozás első és utolsó is egyben. Minden fontos pillanatot kincsként akartam magamnál tartani, egészen addig, amíg el nem kell engedni az egészet.
A gondolataim szinte minden nap körbetáncolták ezt az "új témát". Az elmúlás és elengedésen való kontempláció messze vitt a jelentől, mintha máris ott lennék a halál kapujában. Nem vigasztalt a reinkarnáció ténye, vagy bármely más teóriája a halál utáni életnek.
Végül realizáltam, hogy  nem eshetek egyik szélsőségből a másikba, és meg kell próbálnom előnyt kovácsolni ebből az "új látásmódból".
Ugyanúgy az élettel kell foglalkoznom, mint eddig... de immár a halál tudatában.
Megélni és megőrizni azt, ami értékes, aminek talán, valamilyen formában lenyomata maradhat... és elengedni azt, ami a múlandóság tükrében jelentéktelen.