Egy vonaton

"A halál ad értelmet az életnek. A tudat, hogy egyszer eljön a vég. Hogy kevés az idõnk. Azt hihetné, hétszáz év után készen állok, de láthatja, több ezer pillanattá nyújtom el ezt az egyet, csak azért, hogy nézhessem a havat."

A végesség tudata lelassítja az időt, belehelyez a jelenbe, és jelentőssé teszi azt. Átértékeli amit tettünk, vagy nem tettünk. Lehetőséggé változtat és elmélyít minden találkozást, minden búcsút.

Az élet sokszor olyan nekem, mint egy vonat, amin együtt utazunk. Időnként van, aki leszáll, majd mások felszállnak. Vannak ismerős utasok, és ismeretlenek is. Érzékeljük, hogy haladunk egy cél felé, az idő telik, és mégis mintha örökkévalóságig tartana. Tulajdonképpen egyfolytában utazunk. Mindig is szerettem ezt az érzést, szeretem, hogy tartok valamerre a megérkezés gondolata nélkül.

Mi van akkor, ha a szerelvény lelassul, vagy meg is áll? A vonatot "tolni" nem lehet. Panaszt tenni nem sok értelme van. 'Biztos jó vonatra szálltam?' - merülhet fel a kérdés.

Nem tudom a válaszokat, hogy miért állunk, haladunk, lassulunk vagy épp gyorsulunk. Kételkedem abban, hogy van-e egyáltalán bárki, aki tudja ezekre a választ. Próbálok arra fókuszálni, hogy maga az utazás az élmény. Nem negatív, nem pozitív, csak egy élmény. Tekintetek, érintések, szavak és tettek. Ismerős és ismeretlen. Itt nincsenek névre szóló helyek.

Szeretek az ablaknál ülni, mert ha suhanunk, kinézve rajta eggyéolvadva láthatom mindazt, ami mögöttünk és előttünk van, minden állandónak tűnik, mintha örökké tartana.