Milyen egyszerűen elfelejtjük azt, hogy aki ad, csak az kaphat? Ha adunk, ha figyelünk, ha gondozunk, ha építünk, azzal mind a saját szeretetünket fejezzük ki, és amibe "belehelyezzük" a szeretetünket, abban benne vagyunk mi is.
Mégis hány emberi kapcsolat üresedik ki azon, hogy az emberek elfelejtenek adni egymásnak (mert minek, ha Ő nem ad vagy úgysem értené meg, netán épp visszaélne vele utólag... és még sorolhatnám)?
Ehelyett csak várunk, várunk és várunk, hogy kapjunk valamit viszont, mert ez "alanyi jogon jár", vagy "már annyit tettünk érte". 
"Rossz" híreim vannak. Úgy biztosan nem lehet igazán boldogan leélni egy életet, hogy valaki semmit sem ad, csak elvár. Ebből nem lehet "kiszállni", nem lehet kikerülni, mert az Élet maga egy folytonos kölcsönhatás és körforgás. 
Hozzáteszem, ha nem fejben játsszuk le, nem is olyan rossz ez a dolog. Sőt, tapasztalataim szerint gyakran pont az ellenkezője történik a korábban lejátszott mozifilmnek. Csalódás pedig csak akkor van, ha elvárás is. Persze, vannak úgymond "jogos" elvárások, legalábbis mi így hívjuk őket.
Mégis úgy gondolom, ha valaki igazán adni akar, és szívből tenné azt, az meg fogja találni a módját a kiteljesedésnek.