Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagyon egyszerű fekete-fehérben látni a világot. Nagyon egyszerű valamire, valakire, vagy akár életem egy szakaszára azt mondani, hogy ez jó volt, vagy nem volt jó. Nagyon egyszerű dobozokba rakni mindent és mindenkit. Egyszerű teljesen kitörölni, lezárni és újrakezdeni. 
Az igazság azonban az, hogy semmi és senki sem fekete vagy fehér, hanem ott van az a bizonyos átmenet. A cseppet sem elhanyagolható szürke. Nincs olyan, hogy valami csak ad, vagy csak elvesz. Nincs olyan, hogy valami csak épít vagy csak rombol. Nincs olyan, aki csak árt, és nem segít. Sajnos az elménk hajlamos azonban felejteni. Nem csak felejteni, hanem bizonyos részleteket hangsúlyosabbá tenni a másiknál.
Szerencsére azonban ott van a szív is. Ott van a szív, ami emlékeztet, nem felejt, és visszavezet ahhoz, ami és aki igazán fontos. Ott van és a legsötétebb órában is legalább egy mécses lángjával emlékeztet arra, ki vagy, és ki voltál. Emlékeztet arra, hogy az egyetlen hamisítatlan élmény, amit a Földön megtapasztaltál, az a szeretet. Csakis ez az, ami lámpásod lehet a sötétségben. Csak ez az, ami iránytűd lehet, amikor eltévedtél. Ez az a hang, ami a legcsendesebb, de a legkitartóbb a hangzavarban.
Mindig vissza lehet találni.