Régen sokat foglalkoztatott az, hogy ki vagyok én - de talán túlzás lenne azt állítani, hogy a mai napig nem keresném erre a választ. Egyértelműt azonban soha nem kaptam vagy találtam.
Azt hiszem, a kérdést tehettem fel rosszul, így inkább elkezdtem csak befelé figyelni. Ez elvitt odáig, hogy amit keresek, az nem egy megnevezhető valami, hanem inkább egy megtapasztalás.
Rájöttem arra, hogy akkor érzem igazán önmagamnak magam, amikor szeretek. Amikor szeretetből beszélek, cselekszem, gondolkozom, akkor nagyon közel érzem magam valami lényegihez. Egy olyan értékhez, amit sosem veszítek el, és amitől egyben értékessé válok.
Minden alkalommal, amikor a szeretet háttérbe szorul bennem valami miatt, akkor egy kicsit elveszek. Akkor vakon cselekszem. Ha pedig nem csak az én látásom homályosul el időről időre, akkor  meg különösen nehéz.
Ami biztató, hogy a korábban említett megtapasztalást nem veszíthetem el, mivel lényegi részem. Ahogy mindenki másnak is. Nem azt mondom, hogy nem kell keresni, csupán azt, hogy időnként elég elmerülni egy kicsit a csendben.