Mint már oly sokszor életemben, ma is elöntött az az iszonyatosan erős vágy, hogy véglegesen elszakadjak a valóságtól. Végül a körülmények mégis itt tartottak, és ennek kapcsán támadt is egy érdekes gondolatom az őrületről.

Az őrület szerintem olyan, mint egy halott. Mint a józan ész halála. Aki még nem teljesen őrült meg, csak mondjuk vágyik rá, oda menekülne, az pedig a fuldokló. A fuldokló, aki ugyan haldoklik, de akkor hamarosan rátalál a valóság, és jól pofán vágja, többször is akár. Akit még ezek a pofonok vissza tudnak hozni, az nem őrül meg, csak közel járt hozzá. Azt még visszarántja valami/valaki a környezetéből. Mert a gondolataidba ugyan nem mászhatnak bele, de a közvetlen anyagi valóság által támasztott végső korlátot nagyon nehéz átugrani. Ahhoz tényleg különleges alkalom kell.

Ilyenkor elképzelem, hogy valahogy megszabadulok az egész gerincoszlopomtól. Viszlát, fájdalom, teher, és mindenmás is. Mennyivel egyszerűbb lenne, mennyi mindentől megszabadulnék! Aztán később visszakérném. Csak egy kis "séta a nemlét mocsarában". Csábítóóóó.